-
Egyszer egy nyelvésszel beszélgettem, aki szerint többnyire a beszélgetéseink is önmagunknak a másikhoz képest való elhelyezéséről szólnak, nem pedig arról, ami látszólag a téma.
Ebben tökéletesen igazat adok neki. Mi itt Magyarországon hajlamosak vagyunk hatalmi játszmává alakítani a legapróbb kommunikációs helyzetet is. Ha valaki odaszól a kollégájának, hogy „Hozd már ide azt a tollat!”, azonnal kezdődik a játszma, hogy „Miért én hozzam ide?! Gyere ide érte!” Ahol kevesebb, vagy másféle feszültség, viszont nagyobb belső nyugalom van az emberekben, ott semlegesebbek az ilyen helyzetek, sőt, inkább az csapódik le a megszólítottban, hogy „valami fontosat akar felírni a kollégám, ami talán nekem is fontos lehet, ezért dolgozzunk együtt azon, hogy felírhassa, és nehogy elfelejtse!” Nálunk azonban minden átalakul hatalmi beszélgetéssé, ami rengeteg felesleges energiát visz el a tényleges dolgoktól.
Nyilván abban benne vannak az olvasó előzetes tapasztalatai, félelmei is. Sokszor hallom, hogy valaki azt mondja: „Ilyet nem akarok olvasni!” De nem hiszek a problémátlan vagy könnyen befogadható irodalomban, én legalábbis nem ilyen műveket akarok írni. Én a nyugtalanító irodalmi műveket szeretem, bár ezek természetesen az olvasótól is nagyobb erőfeszítéseket kívánnak. Hosszú távon viszont, ha olvasóként hajlandó befektetni, mégiscsak közelebb jut a saját problémáihoz, nehézségeihez, mintha egy kész megoldásokat kínáló művet olvasna végig könnyedén.
-
József Attilának, Kosztolányinak a nagy versei rendszerint a lét mélyebb kérdéseit boncolgatják, ma inkább akkor figyelünk fel egy versre, ha valami poén van benne. Mitől függ Ön szerint, hogy adott korban mitől érzünk jónak egy verset?
Az utóbbi években nagyon elterjedtek a vidám költői estek. Semmi baj ezzel, de nem csak ez a kortárs költészet. Ami a közönségre látványosan hat – mondjuk egy felolvasáson –, más fajsúlyú szöveg, mint az, amit esetleg inkább magányos olvasásnál tudunk befogadni. Az igazán jó, irodalmi értékű szöveg rétegei sokszor csak sokadik olvasásra, apránként bomlanak ki. Az ilyen szöveg hosszú távon dolgozik bennünk és nem hagy bennünket nyugodni. Meg kell érte dolgozni írónak és olvasónak is.
Ezért én egy kicsit óvnám az olvasókat attól, hogy csak azt tekintsék jó versnek, ami azonnali örömet okoz. Képes vagyok rögtönözni, és évente egyszer-kétszer szívesen elmegyek ilyen estekre hülyéskedni, például Kapolcsra, a Versudvarba, ahol zenészek közreműködésével rögtönzünk. De az nem jó, ha minden héten van egy ilyen vicces műsor, mert a közönség tényleg azt fogja hinni, hogy az a szakma csúcsa, hogy valaki kiáll a színpadra, és hányja a rímeket megadott formában. Akinek ez a szakmája, az nyilván meg tudja írni a feladatot, és ha humora is van, akkor meg tudja nevettetni az embereket. De nem itt volna a dolog lényege. Szerintem kár erre rászoktatni az irodalmi publikumot.
Manapság egy szerzőnek annyiféle marketingfeladatnak kell megfelelnie az írás mellett, hogy ezek nemcsak a lelki energiáit kötik le, hanem fizikailag megakadályozzák abban, hogy otthon üljön a fenekén csukott ajtók mögött és írjon. Régebben nem volt szükség ekkora show-ra ahhoz, hogy az olvasók észrevegyék, vannak kortárs írók, akik értékes könyveket hoznak létre – már amikor hagyják őket dolgozni.
Van olyan hét, amikor egyáltalán nem jutok el az írásig. Fejben próbálok ilyenkor haladni, jegyzetelgetek, hátha később arról eszembe jut a tervezett szöveg. Cipelem magammal a laptopom, hátha egy kicsit le tudok ülni dolgozni. Nemrégiben előfordult, hogy elővettem a noteszom, és egy tavalyi feljegyzést találtam: „szatyros nő”. Ott volt mellette három felkiáltójel, de teljesen elfelejtettem, hogy mit akartam, mi lehetett az a „szatyros nő”. Így abból írtam novellát, hogy nem tudom, kire vonatkozott a feljegyzés. Aznap bedobták a postaládámba a kerületi újságot. Nézegettem a lapot, különösen a hirdetéseket, mert rengeteget elárulnak a világról, és egy gombfocigyűjtő férfi apróhirdetését egybeszerkesztettem a titokzatos szatyros nővel. Ebből kerekedett a novella.
Minden felhasználható, ami körülöttem történik. A múlt héten például jöttem a Stadionoktól, és hirtelen megpillantottam a rendszerint ott üldögélő, ismerős arcú koldusasszonyt, aki rohan fel a betonlépcsőn, és kiabál: „Elvitte a pénzem, elvitte a pénzem!” – aztán észrevettem a menekülő, edzőcipős srácot. Rögtön azt éreztem, hogy ez a néhány perces felfordulás valahogy többről szól, eszembe jutott persze a mostani brókerbotrány is, meg az a csomó kisember, akiknek minden megtakarított pénze elúszott. Hogy tessék, ez tényleg egy olyan ország, ahol kirabolják a koldust, és ha a tolvaj elég fürge, mindenki csak áll és néz. Ez nemcsak a lépcsőn üldögélő koldusasszonnyal történik, hanem azzal a szerencsétlen emberrel is, aki kicsivel nagyobb hozam érdekében odaviszi a pénzét a csalókhoz, aztán mindenét elveszíti.
A Vonalkód című könyvem megjelenése után – ahol minden fejezetnek egyes szám első személy az elbeszélője – megtapasztaltam, hogy azonosítottak minden egyes megszólalóval, még akkor is, ha tizenöt, egymástól különböző narrátor szerepel a könyvben. Vicces, nem? Mindegyik én vagyok, hiszen a szövegekben az Én beszél – és ugyan ki más is lehetne az, ha nem a szerző?! Pedig az írónak az a foglalkozása, hogy kitaláljon történeteket, és azokat minél hitelesebben írja meg.
Nyilván elemeiben ismerem ezeket a sztorikat, azért tudom összerakni őket: láttam már hokedlit, voltam már szobakonyhás lakásban, és beszéltem már olyasvalakivel, aki az ott élő szereplőhöz mintául szolgált. De attól még mindennek semmi köze az én életemhez, ez fikció! Ha nem életrajzi, hanem elvontabb szinten nézzük a dolgot, akkor természetesen minden történetemben én magam tükröződöm: ezeket a sztorikat azért írom, mert én ebben az adott pillanatban azt gondolom, hogy ezeken keresztül tudom a lehető legtöbbet elmondani a világról. Ha úgy érezzük, hogy mindezek megtörténhettek, akkor sikerült hitelesen írnom.
-
Czeizel végigvizsgálgatta jó pár zseni életét, amiből úgy tűnik, hogy nekik kellett a saját boldogtalanságuk az íráshoz. Önnek kellettek a traumák az életében, hogy jó író legyen?
Ki mit él meg traumaként? Lehet, hogy egy hétköznapi érzékenységű ember kellemetlenségnek éli meg azt, amit egy érzékenyebb idegrendszerű ember nagyon mélyen átél. Egy írónak minden lehet alapanyag, erről meséltem az előbb. Minden hétköznapi mikrotörténet magában hordozza a nagy történet lehetőségét, csak jól kell megragadni. Traumák pedig mindenkit érnek, mégsem lesz mindenki jó író. Egyébként nekem szerencsém volt, mert amikor elindultam a pályán, akkor csupa „normális” embert láttam magam körül, akik szívós munkával szerezték meg az irodalmi tudásukat, és nagyon is összeszedetten dolgoztak.
A tehetség munka nélkül ugyanis nem sokat ér. Emiatt kicsit szkeptikus vagyok a Czeizel által is erősített, romantikából öröklött zseniképpel. Sajnos a közhelyek szinte kitörölhetetlenül beleivódtak a köztudatba. A költők és költőnők bohém figurák, könyökölnek este a bárpulton, és vedelik, mondjuk, az abszintot, vagy javíthatatlan álmodozók, beteges, élhetetlen alakok. De semmiképp sem normális, hétköznapi emberek, akik mennek a postára csekket befizetni és bevásárolnak.
Emiatt aztán ha az ember az iskolában bemondja, hogy ő költő vagy író, akkor háromszor elmondják neki, hogy „anyuka, tooornacipőt kell behozni”, mintha legalábbis nem lenne normális. Az én kollégáim viszont, mily meglepő, mind normálisak Schein Gábortól Szabó T. Annáig. Ugyanúgy ellátjuk a hétköznapi feladatainkat, csak mi nem jövünk el ötkor a munkahelyünkről, hanem éjszaka, amikor elaludt a gyerek, akkor visszaülünk a számítógép elé és dolgozunk. Az ember énjének egy része pedig mindig dolgozik: figyel, fogalmaz, komponál.
Egy verseskötetet állítok össze, jövőre jelenik meg a Magvetőnél Világadapter címmel. Közben dolgozunk a Móra Könyvkiadóval a könyvhétre megjelenő gyerekkönyvemen is, melynek címe: Anyát megoperálták. Ez egy elég szokatlan mese, egy mellrákos anyuka története. A gyerek szemszögéből látjuk a sztorit, és tudom, hogy megdöbbentően hangzik, de ez egy roppant vicces könyv. Kicsit oszlatja is a sötét ködöt a téma körül. Nem kell lehalkítani a hangunkat, ha szóba kerül a betegség, mert a gyerekeink mindent tudnak. Akkor is, hogyha erről otthon egyáltalán nem esik szó. Sőt. Ha titkolózunk, akkor sokkal jobban szoronganak.
-
Pillanatragasztó című könyvében a történetek mindegyike egy-egy pillanatfelvétel Magyarországról az elmúlt 25 év valamelyikéből, mivel a kötet kiadásakor volt 25 éve, hogy első könyve megjelent. Miben érzi a legnagyobb különbséget aközött, ahogy korábban írt, és ahogy mostanában?
Puritánabb lettem. Én most az egyszerűbb mondatokat szeretem. Most mást gondolok arról, hogy milyen egy jó mondat, mint például nyolc évvel ezelőtt, így a kötet összeállításakor sok mindent lefarigcsáltam.
Igen, a külsőségek, és a tárgyak is egyre kevésbé fontosak. Az ember az élete első felében mindenfélét összegyűjtöget, aztán meg igyekszik minél több dologtól megszabadulni. Kicsiben is, és nagyban is.
|