Honnan az ötlet? Az ötletek előszeretettel tűnnek fel minden előzetes egyeztetés nélkül, a legváratlanabb pillanatokban. Pontosan emlékszem, éppen a 22-es buszon tartottam Budakeszi irányába, amikor eszembe jutott az a valami, amiből végül a Jakab lett. Azon melegében el is kezdtem írni. Vagyis ebben az esetben hirtelen felindulásból elkövetett könyvről beszélhetünk. Inspiratív hely Budakeszi, hát még a busz… Itthoni példa híján milyen külföldi könyvek, alkotók ihlettek meg? Fene tudja. Vannak szerzők meg könyvek, amiket nagyon szeretek, de konkrétan egyiket sem láttam magam előtt, mint valami követendő példát. Majd ti, kritikusok talán lesztek olyan kedvesek, és elmondjátok, kik és hogyan hatottak erre a könyvre. Leszünk, leszünk. Ámde Jakab alakja is nagyon érdekes. Először is a kinézete. Sokat gondolkodtam a frizuráján, mert egyrészt vagány, sildes sapkára emlékeztető, másrészt meg kicsit csecsemősíti. Másodszor a neve. Miért Jakab? Francia beütés? A magyar népmesék legkisebb fiait általában Jánosnak szokták hívni… Mielőtt rajzolni kezdtem a könyvet, sok figuravázlatot készítettem a szereplőkről. Jakab is több átalakuláson esett át. Volt három esélyes változata, végül ezt választottam. Nem tudom, hogy jól döntöttem-e, de most már ez van, Jakab ilyen lett és kész. Egyébként a haja mindegyik változaton hasonló volt. Szégyen ide, szégyen oda, erre nem tudok szabatos magyarázatot adni. Olyan rockabilly-s egy kicsit, nem gondolod? Ami a nevét illeti… Amikor írni kezdtem a szöveget, a főszereplő kisfiút még Lajosnak hívták. De idővel már nem tetszett annyira ez a nagyon – és szándékosan – hétköznapi név (bár az elején pont ezt bírtam benne). Aztán eszembe jutott a Jakab, ami szintén rövid név, jó a ritmusa, jól néz ki leírva (ez is lehet szempont!), ráadásul nálunk viszonylag ritka. De ebben sem voltam egészen biztos, úgyhogy végig afféle munkanévnek tekintettem. Aztán jól úgy maradt. Mielőtt megjegyeznéd: igen, úgy tetszik, pont a címszereplő kapcsán volt bennem a legtöbb bizonytalanság… Jót tett neki. Sokoldalú figura lett. A népmese témánál maradva: neki és az olvasónak is különböző próbákat kell kiállnia, rejtvényeket megfejtenie, félelmekkel szembenéznie. Időnként ki-kiszól a mesélő, mintegy irányítva az olvasót, ami szintén a mesemondók hangját idézi. Mi mozgatott? Úgy kezdődött, hogy elképzeltem egy helyzetet. Adott egy képeskönyv, amit együtt kezdünk lapozni az olvasóval, én meg, mint valami idegenvezető, végigkísérem őt oldalról oldalra a könyvön. Mindenütt elmondom, mi a látnivaló, mi történik éppen, mit lehet csinálni, aztán, ha kinézegette magát, tovább terelgetem a következő oldalra. Közben ő – ha kedve van – nézelődhet, megoldhat feladatokat, olvasgathat ezt-azt, ilyenek. Rá van bízva, mit csinál. Hogyan találtad meg ezt az elbeszélői pozíciót? A játék az volt, hogy csinálok egy képeskönyvet a képeskönyvekről. Ha innen nézem, szabálytalan böngésző meg foglalkoztató könyv meg mesekönyv kavarcs, ha onnan, akkor meg az efféle könyvek paródiája. Ehhez kellett valami szokatlan hang. Ez a komolykodó, porondmesteri vagy inkább konferanszié-szerű beszéd talán jelzi, hogy hölgyeim és uraim, játék az egész, itt semmi nem az, aminek látszik, minden idézőjelben van, viccelünk, kérem. Magázod az olvasókat, ami szintén szokatlan a mai gyerekkönyvekben. Ez már a legelejétől megvolt. Rögtön így kezdtem írni, ezzel a hölgyeim-és-uraimozással. Egyértelmű volt, hogy így nem beszél senki egy mesekönyvben. De pont ez kellett ide. Nagyon élveztem, így is maradt. Te is újraírod Pi(o)roska és a farkas történetét is, ami viszont gyakori mostanában. Te miért? Miért ne? Erre nincs jobb válaszom. Jöhetett volna más ismert mese is, vagy bármi egyéb, de akkor, abban a pillanatban ez ugrott be. Később újraolvasva kellőképpen idétlennek tűnt, hogy bent maradhasson ebben a könyvben. És akkor, remélem, ezzel romba is döntöttem a szerzői tudatossággal kapcsolatos elképzeléseidet. Majd leporolom a kollektív tudattalannal és a Zeitgeisttel kapcsolatos nézeteim, jó? Már az előző könyveidben is rengeteg kulturális, kultúrtörténeti utalást (magyart és külföldit egyaránt) találhat a szemfüles olvasó, de a Jakabnál kimondottan szemet szúrt a sokaságuk. Miközben a dolog nem erőltetett, hanem egyszerűen csak jön, mint mondjuk Umberto Ecónál, a (fel)olvasóra bízva, hogy szeretne-e intellektuális játékba kezdeni a szöveggel. Az effélék mindig rajzolás közben jutnak az eszembe. Végtére némi élvezet nekem is jár… Így szórakoztatom magamat, meg talán a felnőtt olvasókat is. Nem rossz az, ha ők is találnak maguknak valami vicceset egy képeskönyvben, amikor együtt nézegetik egy kisgyerekkel. Persze az ilyesmi akkor jó, ha megmarad a háttérben, és nem lesz zavaró a gyerekek számára. Azért az a Rorschach-teszt! Az illusztrációk részben követik a böngészők hagyományát, részben a kuflikban megteremtett grafikai, képi világot folytatják. A Jakab egész más, mint a Matilda és Margaréta, de színeiben hasonló a Kicsibácsihoz. Rátaláltál egy útra? Mindig egy kicsit mással próbálkozom. Nem keresek egyetlen utat, amin könyvről könyvre tovább sétálhatok. Lehet, hogy legközelebb megint minden más lesz. Nem szeretnék kiszámíthatóan ugyanolyan módon, egymáshoz nagyon hasonló könyveket készíteni. Azt elég gyorsan megunnám. A képeskönyv műfajában épp az a jó, hogy ezerféle módon csinálhatod, játszhatsz, kísérletezhetsz kedvedre. Összevissza lehet mászkálni mindenféle utakon. Jakab öt éves. Az eddigi könyveid is kicsiknek szólnak inkább. A következő? Számíthatunk tőled nagyobbaknak, esetleg egyenesen kamaszoknak szóló könyvekre, vagy maradsz egyelőre a borítótervezésnél? Sokféle (nem csak borító-) tervem van – ezek között igen, akadnak olyanok, amelyek idősebb olvasókat céloznának. Majd meglátjuk. Némileg kiszámíthatatlanul alakulnak ezek a dolgok. A Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém)-nek például sok felnőtt olvasója is van, a Facebookra felkerülő új Kicsibácsis szövegeket is inkább ők olvassák. Ez, azt hiszem, a szövegekre is visszahat. Úgyhogy ha annak a könyvnek esetleg lenne folytatása, arról már nehezen tudnám megmondani, hogy gyerek- vagy felnőtt könyvről van-e szó. Noha manapság kevesen ismerik be a felnőtteknek szóló képeskönyv vagy mesekönyv létjogosultságát… Van eközben felnőtteket megszólító kiállításod, alkotásod is, vagy most teljesen lefoglal a gyerekirodalom? Igen, jelenleg ez foglal le leginkább. Kirándulásnak indult, ám most úgy tűnik, nagyobb felfedező út lett belőle. Ez nem azt jelenti, hogy a festészetet végképp odahagytam volna. Most inkább pihen, de a festőállványom időnként jelentőségteljesen reccsen egyet… Bezzeg ha a dolgok szerencsésebb alakulása folytán sziámi ikernek születtem volna! Négy kéz sok mindenre megoldást jelentene. És hogy állsz mostanság a csokoládéval? Művészileg is érdekel, vagy már csak fogyasztói szinten? Azon a napon, amikor egy evőkanál kakaópor hatása alatt megettem életem főművét, a thermopülai csatát ábrázoló életnagyságú csokoládé szoborcsoportot, felhagytam az édesipari művészettel. Azóta egyszerű csokoládéfüggőként tengetem életemet. A közelgő Mikulásra való tekintettel áruld el nekünk: melyik a kedvenc csokifajtád? És Jakabé? Kedvenc csokifajtám nincs, az epres töltött csokoládét leszámítva szinte bármi jöhet. Ha lehet választani, akkor étcsokoládé, természetesen. Jakab valószínűleg más eset, szerintem ő a gyerekekre jellemző, mohósággal vegyes felfedező kedvvel minden keze ügyébe kerülő csokit gondolkozás nélkül magába töm… Akkor nekünk, étcsoki kedvelőknek étcsokit, másoknak meg mindenféle csokit a Jakabbal való kalandozás mellé! Forrás: librarius.hu