A mesék felnőtteknek is szólnak A modern mesekutatás már hosszú ideje tudja, hogy a meséket régen felnőttek mesélték felnőtteknek. A hallgatók akkoriban éppolyan spontaneitással és odaadással éltek ebben a képi világban, mint ma a gyerekek. Ha körülnézünk, a keleti és déli országokban még felleljük azt a szokást, hogy a felnőttek körében ismert mesék és történetek az emberek közt cserélődnek. De egy ideje a nyugati világban is terjed és újra örömet szerez a szabad mesemondás. Ez a hagyomány, az elbeszélés művészete vezet bennünket vissza évszázadokkal és évezredekkel ezelőttre az időben, amikor a kimondott szó hatott, amikor az értelem-teli történeteket még nem jegyezték fel, mert nem tudták vagy nem állt módjukban. Alig tudjuk elképzelni a könyvnyomtatás, a sokszorosítás és reprodukció korában, hogy akkoriban az emberek csak arról értesülhettek, csak azt tudták, amit közvetlenül szóban adtak tudtukra. A művészet és a művészeti alkotások megtekintése ritka dolog volt a világban. Szobrok a templomokban, képek, becses miniatúrák a Bibliában voltak. Ezeket újra és újra megnézték az emberek, és a hozzájuk tartozó történeteket, az esti körben elmondott meséket is újra meg újra meghallgatták. Milyen régiek a mesék? Erre a kérdésre nem lehet egyértelmű választ adni. Az általunk ismert népek írásos formában ránk maradt legrégebbi meséi, a Gilgames-eposz, a két testvér Aszup és Bata történetét elbeszélő egyiptomi hieroglifák, Ámor és Psziché története, a Biblia történetei és a történetek összecsengése azt mutatja, hogy ezek olyan írások, melyek szóbeli változata a lejegyzés előtt már hosszú idővel szóhagyományban terjedt. Születésről és halálról, szerelemről és szenvedésről, bátorságról és kétkedésről, felnőtté válásról és tévelygésekről szólnak ezek a mesék, mindarról, ami a törzs, a nép és az egyes ember életében fontos megtanulni, megismerni való. A mítoszok és mesék azok a történetek, amelyek képeiben az ember a saját és az egész emberiség sorsát a legmélyebb tartalommal élte meg, és még ma is így élheti meg. Sokkal később, az ember „olvasó korában” jegyezték fel és gyűjtötték össze célzatosan és tudatosan a meséket és mondákat, melyek így váltak irodalommá. Gyermekeink még az „olvasás előtti kort” élik. Vannak-e nekünk, felnőtteknek a felolvasáskor ugyanolyan intenzív érzelmeink, mint a gyermekeinknek, vagy mint régi kor mesehallgató embereinek?