pagony.hu   A sötétség kedves Nincs kerek e világon olyan felnőtt és gyerek, aki ne félne valamitől. Aki esetleg mégis azt vallaná, hogy ő bizony semmitől sem riad meg, bátran cáfolom e kijelentését. Valakinek már attól is görcsbe rándul a gyomra, ha le kell lépnie a biztonságot jelentő járdáról, de persze vannak olyanok is, akiket csupán az álkapocs-csattogtató fehér cápával vagy skorpióval lehet riogatni. A lényeg, mindenkinek vannak félelmei. A bagoly, aki félt a sötétben, pedig a félelmek feloldásához tökéletes bevezetés. Hupp, a meseregény főhőse, egy gyöngybagolyfióka, pont olyan, mint bármelyikünk. Fél, aggódik, és egy kis bátorításra van szüksége. Csak egy kis segítség kell neki - hét fejezeten át -, hogy átlendüljön félelmein. Az írónő, Jill Tomlinson 1968-ban, felnőtt fejjel is képes volt egy kisgyerek lelkével papírra vetni egy olyan történetet, mely a képességek kibontakozásának egyszerű és mégis bonyolult játékát mutatja be. És a szerző teszi ezt a lehető legegyszerűbb, legközelebbi szemszögből – a szülő és gyerek kapcsolatából. Türelem, biztatás, szerető elengedés  - Hupp és családjának története ideális indítás felnőttek és gyerekek egymás elfogadásához, támogatásához. A történet Huppról, a dundi és bolyhos gyöngybagolyfiókról szól, aki szülei bánatára félt a sötéttől. Márpedig ez egy klasszikus bagolycsaládnál probléma, hiszen az élelmet éjszaka kell felkutatni, elejteni. Hupp szülei Gyöngybagoly úr és Gyöngybagolyné viszont tökéletesen átérzik fiúk problémáját, segítik megismerni a sötétet, megszerettetni vele az ismeretlent.   A kicsi gyöngybagolyfiókát minden éjszaka leküldi mamája a földre, hogy tapasztalatokat gyűjtsön, megismerje, miért is fantasztikus és végtelen a sötétség. Hét fejezeten át találkozik emberekkel, állatokat, akik már tudják, miért jó a sötétség: összeismerkedik egy öreg nénivel, aki szívesen eltakarná a sötéttel éles ráncait és emlékeibe merülne, egy festőlánnyal, aki lerajzolja az éjszaka állatait vázlatfüzetébe, a lófarkas kislánnyal, aki a legcsodálatosabb Mikulást várja egész évben. A találkozások mindegyike tele van őszinte, gyermeki naivsággal, Huppot egyszerűen beszippantja a beszélgetőtárs világa – elképzeli, hogy tűzgolyóvá válik, modellt áll a rajzolónak, megérinti a tábortűz hangulata, és önfeledten várja a Mikulást is. A mamája és a papája nem szidja, nem korholja, hogy miért nem megy már, egerészik egyedül, mint a többi fajtárs, csupán ott vannak, segítik, várják, hogy megtörjön a jég, és a fióka sikeresen saját maga győzhesse le félelmét kényszerek nélkül. A végkifejletet pedig sejthetjük. Anna Laura Cantone rajzaiban a kontúrok összevisszasága jól passzol saját személyiségünk sokrétűségéhez. A történet szereplői mind egy kicsit másképp jelennek meg, mint ahogy általában megszokhattuk - óriási orrok, eltúlzott vonások, túl nyúlánk, túl tömzsi figurák. Mind mi vagyunk, ízig-vérig. Az illusztrációk megkomponált sok vonásból álló keszekuszasága annyira egységes és szép, hogy nem is tudnánk más rajzolót elképzelni ehhez a támogató, mélyreható történethez.     moskha.hu Már az első sorok után nyilvánvalóvá vált, Jill Tomlinson meséje a dundi és bolyhos gyöngybagolyfiókáról, Huppról, egyszerre okos, szellemes és életszerű. Hupp úgy viselkedik, mint a gyerekek. Átlátszó trükkökkel próbálja kikerülni a problémákat illetve azokat a szituációkat, amelyekben fél, de közben kérlelhetetlen logikával fedezi fel a világ összefüggéseit. Ezekből a helyzetekből meglehetősen vicces párbeszédek alakulnak ki, olyan gyerekszáj jellegűek, amelyeket öröm olvasni. Én legalábbis nagyon szerettem. Ráadásul Anna Laura Cantone kócos, elrajzoltan megnyerő fizimiskájú figurái tökéletesen illenek a mese hangulatához.   Jill Tomlinson meseregénye a félelem legyőzéséről szól, ahogyan egy kisgyerek átéli. (Mert ki ne félne valamitől?) A félelemre nem lehet legyinteni, a félelemmel foglalkozni kell, mert attól, hogy a felnőttek számára nevetségesen banális, a kisgyerek számára valóságos. Ahhoz, hogy Hupp szembe tudjon nézni félelmeivel, elengedhetetlen szülei biztatása, türelme és szeretete. Szülei nem szekálják, nem kényszerítik semmire, ott vannak Hupp mellett és várják, hogy saját maga győzze le a félelmét. Hupp lelke egy kisgyerek lelke, amely bájos, megkapó és a szemünk előtt erősödik. Az írónő azt a csodás pillanatot kapta el, amikor a pihe-puha kölyökből, erős gyerek lesz, aki majd erős, bölcs felnőtté érik. Tehát adott egy éjszakai ragadozó, aki nem szereti a sötétet. Nem is ismeri, így anyukája – meglehetősen határozott – felszólítására éjszakánként elindul felfedezni a sötétséget, és rájön, hogy a sötétség izgalmas, kedves, káprázatos, csodálatos, gyönyörű és buli valamint az is egyértelművé válik számára, hogy a sötétségre szükség van, mert a Mikulás csak akkor jön. Éjszakai kalandozása során érdekes emberekkel és állatokkal találkozik, akik elmesélik neki, ők miért szeretik a sötétséget. Hupp számára kitágul a világ, ahogy beszélgetőtársai szemszögéből látja a világot és végül megtörik a jég… Jill Tomlinson azt mondta, hogy azért ír gyerekeknek kis állatokról, mert így rögtön, gond nélkül tudnak az érzelmekkel azonosulni, és nem akadályozzák ebben a társadalmi előítéletek, a bőrszínük vagy anyagi helyzetük. Felnőttként pedig azért jó olvasni a könyveit, mert az ember eszébe jut, milyen volt gyereknek lenni és gyerek szemmel látni a világot.