A KINCS – Ott kezdjed – hagyta jóvá Szálka, és leült, hogy figyelje a barátját. Dodi az egyik lábát rátette az ásó fémlapjára, jó erősen megmarkolta az ásónyelet, és már-már hozzálátott volna a munkához, de Szálka megint közbekiáltott: – Áll, állj! Nem jó, nem jó! Nem ott kell fogni az ásó nyelét! Dodi ránézett. – Sokkal feljebb kell fogni! – magyarázta Szálka. – Itt? – csúsztatta feljebb a kezét Dodi. – Ott hát – mondta Szálka. – De nem úgy. Add csak ide, majd én megmutatom! – vette ki a barátja kezéből az ásót. Dodi lehuppant az árokpartra. Szálka megigazította a szemüvegét, és nekikészült a munkának. Megfogta az ásónyelet, aztán rátette az egyik lábát a fémlapra, és próbálta a hegyét belenyomni a földbe, de nem sikerült neki. – Kemény a föld – jelentette ki. Aztán mindkét lábával ráállt a fémlapra, ám a hegye akkor is csak egy kicsit nyomódott bele a földbe. – Nem vagy elég kövér – mondta Dodi. Szálka végignézett magán, és újra ráállt az ásóra, de az megint csak alig nyomódott bele a földbe. – Tessék! – mondta aztán morcosan, és Dodi felé fordította az ásónyelet. – Inkább próbáld meg te. Dodi nagy lelkesedéssel igyekezett felemelkedni a földről, de megint visszahuppant. Szálka megcsóválta a fejét. – Majd én segítek – mondta neki, és odament, hogy felhúzza az árokpartról. Dodi is ráállt az ásóra mindkét lábával, de hiába, az csak alig szúródott bele a földbe. Igaz, kicsit jobban, mint Szálkának. Szálka figyelte, hogyan próbálkozik Dodi. Tűnődött, gondolkodott, törte a fejét, és egyszer csak felkiáltott: – Megvan, megvan! – Mi van meg? – kérdezte Dodi, és gyorsan a kis lyukra nézett, amit addig sikerült kiásnia, de aztán csalódottan emelte a tekintetét Szálkára. – Mi van meg? – kérdezte megint. – Tudom már, hogyan kell csinálnunk – húzta ki magát Szálka. – Mit hogyan kell csinálnunk? – kérdezte Dodi. – Hát az ásást – felelte Szálka. Aztán kis szünetet tartott, nagy levegőt vett, és magyarázni kezdett: – Igaz, hogy csak egy ásónk van, de mi ketten vagyunk. És ha mi ketten vagyunk, mind a ketten rá tudunk állni az ásóra. Egy-szer-re! – szótagolta Szálka, miközben felemelte a mutatóujját, hogy érzékeltesse: nagyon fontos bejelentést tett. Dodi máris szorított egy kis helyet Szálkának. Azután már úgy ástak. Ketten egyszerre. Beleszúrták az ásó hegyét a földbe, ráálltak, és kifordítottak egy kis földet. Aztán megint kezdték elölről. Sokáig dolgoztak, már jól el is fáradtak, amikor a fémlap beleütközött valamibe. – Megvan a kincs! – kiáltotta Szálka. – Miféle kincs? – kérdezte Dodi. – Nem is kincset keresünk – hajolt le, hogy azért megnézze, mi van ott. Csak nem bírt teljesen lehajolni, félúton megakadt, mert annyira nagy volt a hasa. – Nem néznéd meg inkább te? – pillantott fel Szálkára. Szálka két kézzel megigazította a szemüvegét, leguggolt, kicsit megkapirgálta a földet, aztán kihúzta a kincset a földből. Egy strandpapucs talpa volt. – Jobblábas – mondta Szálka, és felemelte a kincset. – Vagy bal – tette hozzá aztán tétován. VISSZA A GYERMEKTÉMÁKHOZ>>