Vau a mellette lépkedő vöröses-fekete macskára pillantott, akinek széles képén negédes vigyor jelent meg. Miú igazi jó barát volt, de daliásnak azért mégsem lehetett nevezni, inkább egy gömbölyded falusi macskának. A festményekkel azonban nyilván más a helyzet, zárta le magában a morfondorízást Vau. Hiszen mit ért ő a művészethez? A piac a város közepén volt, és a két barát rövid keresgélés után talált is egy szabad asztalt. Miú féltő gonddal kipakolta a barna csomagolópapírba burkolt képeket. A festmények nem voltak túl nagyok. A legnagyobb is könnyen elfért volna egy rajzlapon. – Nem akarod kicsomagolni őket? – kérdezte Vau, miután Miú kirakta az öt barna, lapos csomagot az asztalra. – Gondolod, hogy ki kellene? – rezzent össze Miú zavartan. – Hát, én ugyan nem értek sokat a festményeladáshoz, de előfordulhat, hogy valaki meg akarja nézni, mit ábrázolnak a képek. – Már mondtam, hogy engem. – De ha esetleg valaki kíváncsi lenne rá, milyenek a festmények? – magyarázta Vau. – Hát olyanok, mint én! Én pedig itt állok mellettük – emelte fel kissé a hangját Miú. – Értem. – Dehogy érted! Rá van írva a képedre! Kételkedsz a tehetségemben. Kételkedsz benne, hogy valóban jók-e a képeim! – Szó sincs róla. Nem kételkedem én semmiben – mondta megbántottan Vau. –Maradjanak becsomagolva, ha úgy akarod. Végtére is te vagy a művész. – Én bizony – szegte fel az állát Miú. Talán ezért nem vette észre az első vevőjelöltet, aki elmélyülten vizsgálgatta az asztalon fekvő csomagokat. Borz Borka állt előttük, és nagyon érdeklődőnek látszott. – Jó minőségűek? – tudakolta. – Rendkívül jók – válaszolta Miú mézesmázos mosollyal. – És tartósak is? – Nem fog rajtuk az idő. – Kicsit könnyűnek tűnik – emelte fel az egyik festményt Borzné asszony. – De annál súlyosabb a tartalom. – Mennyire veszi bele magát a hagymaszag? – Tessék? – hökkent meg Miú. – Ha ezen vágom a hagymát, belemegy a szag? – Miért akar hagymát vágni a festményemen? Az én képemen? Énrajtam? – hördült fel Miú, hangja szinte elfúlt a döbbenettől. – Hogyan? Ezek nem vágódeszkák? – ejtette vissza Borz Borka a festményt az asztalra. – Méghogy vágó… Hát idehallgasson, ez művészet! – Vagy úgy. Én vágódeszkának néztem őket – vonta meg a vállát a borz, azzal továbbment. Vau háttal állt, ezért biztosan nem is hallotta a beszélgetést. Az eget bámulta, és valami nagyon vicces dolog járhatott a fejében, mert rázkódott a válla. Miú csak fortyogott magában, közben visszatette a képet a többi közé. – Gyöngyöt a disznók elé, művészetet a borznak! Még mit nem! – dohogta. – Hogy juthat eszébe bárkinek is hagymát vágni az én képemen? – Ezek itt festmények, nemdebár?