– Minden rendben?
Amikor biccentek, mintha egy mosógép belsejében ülnék.
– Fel tudsz állni?
Hogyne tudnék felállni. Csak épp nem ebben a pillanatban. Egy kicsit még itt akarok feküdni.
– Nem volt szándékos.
Persze, hogy nem akarattal húzott be ilyen jól. Christian arca úgy remeg előttem, mintha egy rosszul beállított tévé képernyőjét nézném.
Bírom Christiant. Ahogy mindenkit az edzésen. Azon sem csodálkoznék, ha ők is kedvelnének engem.
– Csak hagyj neki egy kis időt.
Ez meg az edző hangja. Azt szokta mondani, hogy az egész a hegyeket megmozgató hitről szól. Hogy olyan jó lehetek, amilyen csak akarok. Én pedig hiszek neki, amikor ezt mondja. Még ha este már nem is hiszek benne annyira. Vagy másnap reggel. Vagy az iskolában. És talán most a legkevésbé, ahogy itt fekszem émelyegve.
Az edző és Christian felsegítenek. Újra a saját lábamon állok.
– Tarts egy kis szünetet – tanácsolja az edző.
Nem merek bólintani. Csak megcélzom az egyik padot, és ülve várom, hogy a világ végre abbahagyja a billegést, forgást és rázkódást.
– A boksz nem arról szól, hogy hányszor küldenek a padlóra, hanem hogy hányszor állsz fel onnan – mondja az edző, miközben leveszi a fejemről a fejvédőt és egy zacskó jeget nyom a kezembe.
– Persze – válaszolom. – De azt hiszem, én mára feladom.
– Szerdán azért jössz?
– Naná.
Christian vállon vereget. Ha nem a város túlsó végén lakna, biztosan együtt lógnánk iskola után.
Hazafelé fájdalmat érzek a szemem körül. Azután a fájdalom elmúlik, és újra rendesen látok. Felteszem a fülhallgatót, bekapcsolom a zenét, és a következő pillanatban minden másról megfeledkezem.
Igazából egészen sok furcsa dolgot szeretek. Például a szalonnás palacsintát. Egy pohár jéghideg tejet az éjszaka közepén. Az olyan hullócsillagot, amelyik nem úgy néz ki, mint egy repülőgép vagy egy ufó. Amikor valami olyasmi jut az eszembe, amiben biztos voltam, hogy elfelejtettem. Vagy egy meleg nyári nap végén azután fürödni, hogy már mindenki hazament.
És azt is szeretem, amikor anya valami kedveset súg nekem, miközben az ajka a fülemet csiklandozza. Azt hiszem, azelőtt sokkal gyakrabban csinálta.
Van azonban valami, ami az összeset kiüti a nyeregből. Ami képes egészen átmelegíteni legbelül. Egy kicsit olyan, mintha valaki alaposan megrakna egy kályhát a gyomromban. Ez pedig az éneklés. De nem az a fajta zene, amely a rádióból vagy az osztálytársaim iPodjából árad. Én az olyan hangokat szeretem, amelyektől megreped az üveg, és amelyek csordultig töltik a hallójáratot. Olykor megfeledkezem magamról, és hangos éneklésbe kezdek az utcán. Elég kínos. És egy kicsit klassz is.
Egy régi bérházban lakom, amely akár újabbnak is tűnhetne. A lépcsőházban gyakran látni mindenféle embereket, de ha nem gondolok rá, akkor szinte észre sem veszem őket.
Anya nincs itthon, úgyhogy egy szendviccsel leülök a leckém mellé. Megszólal a csengő, nekem pedig anya szavai visszhangoznak a fejemben: Csak olyannak nyiss ajtót, akit jól ismersz. A kémlelőnyíláson keresztül egy munkásruhát viselő férfit pillantok meg, aki egy kártyát tart maga elé. A kártyán a Hafslund Áramszolgáltató felirat szerepel, továbbá egy arckép, amely halványan emlékeztet a munkásruhás férfira.
Megint a csengőre tenyerel. Azután bedörömböl az ajtón. Valószínűleg ő is azok közé tartozik, akiknek nem kellene ajtót nyitnom. De kemény műanyagra nyomtatott igazolványa van, és olyan hivatalosnak hat, hogy végül a kíváncsiságom kerekedik felül.
– Erika Narum itthon van? – kérdezi a férfi a biztonsági lánc mögötti résen.
– Nem, anya épp elment valahová.
– Sajnálom, de azért jöttem, hogy lekapcsoljam az áramot.
Előfordul, hogy anya elmarad a számlákkal. Mindenkivel megesik az ilyesmi. Az embernek annyi mindent kell észben tartania egy elfoglalt hétköznapon, a számlák meg különösen könnyen kimennek a fejünkből. Szerencsére eszembe jut a mentő ötlet: éppen haldoklom.
– Az nem fog menni – közlöm gyászos hangon.
– Sajnálom, fiam. Nincs más választásom, ha egyszer nincsenek befizetve a számlák.
– Azt akarja, hogy ne éljek tovább?
A hangom néha rettenetesen szomorúan tud csengeni.
– Lassan itt a nyár, fiam. Dehogy fogsz még meghalni.
– De igen, komolyan beszélek – mondom mélyeket lélegezve, mintha nehezen kapnék levegőt. – Éjszakánként oxigénsátorban fekszem, hogy lélegezni tudjak. Áram nélkül nem fog működni.
A férfi rám bámul.
– Oxigénsátorban? – ismétli meg.
– Tüdőbeteg vagyok. Meg akarja nézni a sátrat?
Megfeszítem a nyakamat, hogy a torkomat sípoló hang hagyja el belégzéskor.
– Nem, dehogy, nem kell. Nos… nem muszáj ma lekapcsolnom az áramot. De az anyukádnak be kell fizetnie a villanyszámlákat.
– Biztos csak elfelejtette.
– Egy éven keresztül?
Megvonom a vállamat. Minél többet mondok, annál könnyebb belekeveredni az idióta hazugságokba. Ezért inkább nem is válaszok, csak kutyaszemeket meresztek a férfira.
– Visszajövök.
– Kedves magától, hogy beugrott.
Miután bezárom az ajtót, ki kell fújnom a levegőt. Mert nincs semmiféle sátor. Nem fogok meghalni. És nem szoktam hazudni. Legalábbis nem mindennap.
A világ hemzseg a kényszerű hazugságoktól: az embereknek ronda a haja, furcsa nadrágot hordanak és hülyeségeket csinálnak, mégsem mondjuk egyenesen a szemükbe. Én legalábbis nem teszem. Tartom a számat. Gyakran túlságosan is.
Áram nélkül olyan, mintha az ember mindennap a hegyekben túrázna és faházakban szállna meg. Vagy mintha hirtelen a bronzkorban találná magát. Jobb, ha nem szólok róla anyának. Olyan könnyen el tud szomorodni.
Tulajdonképpen egészen jó egyedül lenni itthon, ha az ember úgy él, ahogy mi. Tévézek egy kicsit, mielőtt lefekszem.
Mindig könnyen elalszom, ami azzal a hátránnyal jár, hogy könnyen fel is ébredek. Hirtelen arra riadok, hogy anya ül mellettem az ágyon, és beszél hozzám.
– Mit mondtál? – motyogom.
– Itt az én jó kisfiam – mondja anya, és átölel. – Olyan jó gyerek vagy. Olyan jó.
– Te is jó vagy, anya.
Hosszú ölelés lesz belőle. Anya szeret engem. Tényleg szeret. És én is szeretem őt. Anya továbbra is azt ismételgeti, milyen jó vagyok. Egy idő múlva lefekszik a padlóra. Felsegítem a kanapéra, és betakargatom.
– Olyan jó vagy, fiam. – Ez az utolsó, amit suttog, majd elalszik.
Odakint nagyon klassz csillaghullás van valahol. Egészen biztos vagyok benne.
|