„Olyan hatalmas jégeső volt, hogy leverte a leveleket a fákról. Ez tényleg így történt, a Jan van Eyck utcában, kilencéves koromban, 1951 nyarán.”
Kinézett az ablakon, hogy gondolkodjon, mert ablak nélkül gondolkodni sem tudott. Vagy fordítva: ha volt a közelében egy ablak, mindjárt gondolkodni kezdett. Aztán így folytatta: „Ha nagy leszek, boldog leszek.”
Hallotta, hogy hazaért az apja, és azt gondolta: Már fél hat, és még mindig nem tudom, miről szóljon a könyvem. Tulajdonképpen miről szoktak szólni a könyvek?
Vacsoránál aztán megkérdezte.
– A szerelemről, meg ilyenekről – kuncogott a nővére, Margot, aki gimnáziumba járt, és olyan buta volt, mint a tök.
De az apja másképp gondolta:
– Minden fontos könyv Istenről szól.
– A szerelemről és Istenről szólnak – mondta mama, de apa olyan szigorú pillantást vetett rá, hogy egészen belevörösödött.
– Ki szokott olvasni ebben a családban? – kérdezte.
– Te – felelte Thomas anyja.
– Hát akkor ki tudhatja, miről szólnak a könyvek? Te vagy én?
– Te – válaszolta mama.
Ha nagy leszek, boldog leszek, gondolta Thomas, de nem mondta ki hangosan. Az anyjára nézett, és látta rajta, hogy szomorú. A legszívesebben felállt volna, hogy magához ölelje, de ilyesmiről szó sem lehetett. Maga sem tudta, miért, de ez lehetetlen volt. Hát csak ült mereven a székén.
Margot megint kuncogott. Hogy lehet valaki ilyen tyúkeszű!
– A Jan van Eyck utcában úgy zuhogott a jégeső, hogy minden levél lehullott a fákról – közölte Thomas.
A spanyol kiadás címlapja (Forrás: Origo)
Mama ránézett és elmosolyodott. Olyan boldogan nézett a fiára, mintha az végül mégis magához ölelte volna.
Ez a mondat egy titkos üzenet, amit csak mama érthet, gondolta Thomas. Igaza volt, mert apa és Margot fel sem pillantottak a tányérjukból.
Amikor este mama lefektette, megkérdezte Thomast:
– Szépeket fogsz álmodni, kis álmodozóm?
Thomas bólintott.
– Kedves vagyok, igaz? – kérdezett vissza.
– Te vagy a legeslegkedvesebb fiú az egész világon – válaszolta mama. Átölelte Thomast, és magához szorította. Thomas érezte, hogy mama halkan pityereg. Szinte jéggé fagyott a lelke, és azt gondolta: Isten rettenetesen megbünteti majd apámat, mondjuk bubópestissel, vagy valami effélével.
De később, amikor magára maradva meredt a sötétbe, megijedt, hátha Isten megharagudott rá. Ezért azt mondta:
– Nem tehetek róla, hogy miket gondolok. És nem is gondolom komolyan, úgyhogy igazából nem is számít. Azt sem tudom, mi az a bubópestis.
Aztán elnyomta az álom.
|