A gyűjtést illetően talán úgy voltam vele, mint a mesék főhősei, akik „mennek, mennek… és célba érnek”. Az első rövid mesét Orsós Iván bácsi mesélte nekem még főiskolás koromban a disznóvágás befejeztével, aki rendszerint hentes volt nálunk a Dráva menti Lakócsán. Ő mondta el nekem horvát nyelven a Szélkoma mesét, és melléje még kettőt. Iván bácsi kitűnő teknővájó volt. Soha sem felejtem el, amikor a szántóföldünk melletti berekben kivágta a tulajdonunkban lévő fűzfát, abból hatalmas disznó-kopasztó teknőt készített, belsejéből meg kivájta a disznóvágást követő, a hús sózásához, pácolásához szükséges teknőt, s apámmal lovaskocsin mentünk el érte. Mesterségbeli tudás volt ez a javából! A magnetofonos gyűjtéseket a hetvenes, majd a nyolcvanas években folytattam a Dráva menti horvát falvakban. Szöllősiné Orsós Mária, ismertebb nevén Humpola Mari volt az egyik legnagyszerűbb mesélőm. Ekkor már Felsőszentmártonban lakott, előtte a Szentborbás határában lévő cigánytelepen. A „mozis Márkó bácsi” házban gyűltünk össze, oda vissza-visszatértem gyűjteni, ahova az átellenben lakó Ruzsa néni jött el a megbeszélt időpontra, s e három mesélőm az adott „meseszéken” egymást váltogatva cserélődtek és mondták a meséket horvát nyelven. Humpola Mari – Isten nyugosztalja őt is – rendszerint megemlítette, hogy cigány nyelven jobban menne a mesélés.  A mesegyűjtés során nem adódtak nehézségeim. Dráva menti roma és horvát mesélőim a tudásukat, ismereteiket (meséket, mondákat, népi imádságokat) szívesen tették ily módon közkinccsé. Így aztán idővel négy horvát nyelvű mesekötet született, amelyben horvát és roma mesék kerültek bemutatásra, hisz egy azon ég alatt élnek és éltek eleink.  A bűvös puska mesekötetbe Dráva menti roma mesék, valamint romákról szóló horvát mesék, horvátországi, bosznia hercegovinai és szerbiai mesék is bekerültek, amelyek érthetően nem saját gyűjtéseim, hanem kitűnő roma és szerb származású mesegyűjtők remek feljegyzései. A bűvös puska meséi miben különböznek más népek meséitől, vannak-e csak a cigányságra jellemző markáns jegyek, fordulatok, az eredetükre vonatkozó utalások? Nos, kis figyelmet érdemlően a cigány mesék, főként a balkáni térségen élők esetében azonban mások, eltérő jegyekkel és sajátosságokkal bírnak, a markáns jegyek, pl. a leleményesség, a találékonyság, a furfang bőségesen kimutathatóak bennük, és gyakran nem a megszokott végkifejlet szerint, miszerint „a jó elnyeri jutalmát, a rossz megbűnhődik”, azaz esetünkben a mese „nem aranyozódik be” a végén, hanem, akár hétköznapjaink világában, úgy nyer befejezést. Itt mondjuk el, hogy már kiskortól szükséges a másság értékeinek számbavétele, így többek között meséinek megismerése. Mint ismeretes, a magyar olvasók szívesen ismerkednek a velük együtt élő népek meséivel, amelyre számos példa felhozható, valójában egyik beszédes bizonyítéka lenne a befogadó nemzet teóriájának, valamint az évszázadokon át tartó megvalósult együttélés valós gyakorlatának. Az egymásra utalás ténye ily módon vált és válik bizonyítottá. A mesék gazdagítják a befogadók világát, új ismereteket közölnek, fejlesztik a gyermekek verbális képességeit, színesítve és gazdagítva képzelőerejüket. Új világunk építése valójában a bevált, évszázados normákon alapulhat egy elfogadott, és helyes értékrend mentén. A meséknek épp ez a céljuk – értékeket, normákat közvetítenek! Az irracionális, a fantasztikumban izgalmas és gazdag világ megismerése, a mesehősökkel való azonosulás, a humor utáni vágy, vagy éppen a mesélés közben spontán megnyilvánuló nevetés, mindez más népek meséihez és mesélési alkalmakhoz hasonlóan a roma népmesék és a mesélők esetében is kimutatható. Elmondhatjuk, hogy a mesékre szomjazók, a mesehősökkel azonosulni vágyók mindig is adottak voltak, tudvalevően nem csak a gyerekek, de a felnőttek is szívesen hallgatják és olvassák a meséket. A mese, a régmúlt századok során a felnőttek világához tartozott, ők meséltek egymásnak, és csak az idő múlásával vált gyermeki olvasmánnyá, többnyire stilizált, olvasmányos, nyomtatott formában megjelenítve. „Így hát Peng csássár alattvalói egyik országból a másikba kényszerültek vándorolni, és nem leltek azóta sem nyugtot.” Így végződik az egyik mese. Ennek a megtalálási körülményeire emlékszik? Igen, az interneten találtam rá, amelyet a világ számos nyelvére lefordítottak, vélhetően nem csak azért, mert a romák szerteszét élnek sok országban, hanem mert egyedülálló és csodás. Sok olyan elemet tartalmaz, amely e nép szokáshagyományára, foglalkozására, mentalitására nyújt betekintést. Tessék csak végigolvasni! És megismerni a romákat. A mesék a cigányokat merésznek, bátornak, szenvedélyesnek mutatják be, olyanok, mint bármelyik nép, és kicsit mások, mint bármelyik nép. Segíthetnek-e abban a mesék, hogy az emberek jobban megértsék és elfogadják a cigányokat? A romák pedig ilyenek, egy kicsit mások is, ők is csak emberek, mint te vagy én! Mondjon nekem valaki, hogy melyik nép ironizál saját rovására? Egyik se! (Talán az angolok, de ők egy kicsit másképpen.) Kivéve a romákat. Meséikben kinevetik a szerencsétlenkedőket, nem szőnek maguk köré nemzeti nimbuszt, hanem nagyon is emberiek. Elfogadásukra csak egy példát hadd hozzak fel. Édesanyám kislány volt még, amikor falunkban, Lakócsán egy cigányasszonynak – akár egyik roma mesében –, senki sem akart gyermeke keresztanyja lenni, ekkor azt mondta neki a szomszédasszony: „Katica, te csak legyél keresztanyja a gyereknek, szerencsét hoznak a cigányok.” Anyám szerencsésnek is  tartotta magát, és nemcsak keresztfia Sándor, hanem annak gyermekei és unokái is keresztanyámnak szólították. Az ő mondása volt: „Egyik a másikkal kell, hogy éljen!” („Jeden z drugem se ľivi”), ami népeinkre vonatkozva ma se sem veszített aktualitásából. Forrás: uveghegy.com