A vidámpark Az állatkert után Matyi azt mondta, hogy most egy nagyon vicces helyre visz bennünket. Nyammal összenéztünk. Nehezen tudtuk elképzelni, mi lehet viccesebb az állatkertnél. Soha még ennyi bolond és undorító külsejű állatot nem láttunk, mint az állatkertben. Még mindig fájt az oldalunk, annyit nevettünk a szőrös majmokon, a csíkos zebrákon, a púpos tevéken. – Ezek után nem csodálom, hogy az emberek kék meg narancsszínre festik a játékdinókat – bökött oldalba Nyamm. – Aki rózsaszín flamingót és sárga zsiráfot tart a kertjében, az honnan tudhatná, milyen színű egy igazi tirex. Ebben egyetértettünk. Az állatkerti lények közül egyedül a krokodil tűnt úgy-ahogy ismerősnek. Az orrszarvú egyetlen szánalmas szarván viszont nem győztem álmélkodni. Olyan büszkén emelgette a fejét, mintha neki is legalább három volna. Kár, hogy Matyi nem engedte, hogy bemásszak hozzá a ketrecbe, pedig szívesen megmutattam volna, hogy az igazi menők nem egy szarvval égetik magukat. Szóval Matyi azt mondta, hogy az állatkert után jön az igazi móka. Átsétáltunk a vidámparkba. Eleinte tényleg nagyon vidámak voltunk, a bejárat melletti körhintán jó volt utazni. Hanem amikor Matyi bejelentette, hogy következik a dodzsem, nagy csalódás érte Nyammot. Reggelire már többször evett eper- és málnadzsemet, és most azt hitte, hogy a dodzsem egy különleges vidámparki lekvár. Ráadásul, amikor először jött belénk egy másik gyerek a saját dodzsemkocsijával, Nyamm előmászott és vicsorogni kezdett. – Ez itt a mi területünk – bömbölte. Matyi alig tudta visszatuszkolni a zsebébe. A hullámvasút csak Matyinak tetszett, Nyammnak és nekem felfordult a gyomrunk. – Látjátok, milyen jó, hogy nem volt ehető a dodzsem? – kuncogott Matyi. – A végén még kihánytátok volna. – Sokkal jobb lett volna, ha enni adsz, de nem ülünk hullámvasútra – vágott vissza Nyamm. Matyi igazi jó barát. Nem haragudott, sőt. Odavitt minket egy illatozó hordóhoz, és azt mondta, amiért ilyen hősiesek voltunk, vesz nekünk vattacukrot. Hú, hát a vattacukor még a főtt kukoricánál is finomabb! Matyi vigyázott, hogy ne ragadjunk össze teljesen. Amíg a vattacukor tartott, felültünk az óriáskerékre, hogy ott falatozzunk. Eleinte nem is érdekelt minket más, csak az olvadós, puha cukor, de amikor az óriáskerék felért a magasba, elámultunk. Alattunk terült el a mélyben az egész hatalmas Budapest. Középen a Duna folyó, keresztül rajta sok kis ágacska: a hidak. És az a rengeteg ház! Fentről megint pont jó, kis dinóknak való méretűnek látszott a világ. Nyamm kivételesen megint mondott valami okosat: – Nem értem az embereket. Olyan sűrűn építették a házaikat, hogy nem maradt köztük vadászterület, a folyót meg körbevették kővel, hogy nehezebb legyen inni belőle. Csoda, hogy mégis a dinók haltak ki, nem a csupaszlábúak. – Azért a csupaszlábúaknak van néhány hasznos találmányuk! – védekezett Matyi. Ez igaz. A vattacukor például közéjük tartozik. Anynyira ízlett nekünk, hogy este, amikor már az egész család aludt otthon, Nyammal kisurrantunk a fürdőszobába, mert ott láttunk egy csomag vattát. Kerítettünk cukrot is a konyhából, és készítettünk magunknak egy egész nagy tál vattacukrot. Kicsit rágósabb és sűrűbb volt, mint amit a vidámparkban adtak, de így sem volt rossz. Hamar megettük az egészet. A nagyját persze Nyamm falta be. A végén elégedetten felsóhajtott. – Nem is értem, miért mondják a tirexre, hogy ragadozó. És sokkal inkább mindenevőnek érzem magam. Csak ránéztem Nyammra, és már tudtam is a választ. Lehet, hogy mindent megeszik, mégis ragadozó. A befalt cukros vattától még a farka vége is ragadozott!