– Lássam azt a tornasort! Zsuzsi a sor elejére, Palkó a legvégére! Óra végén fociztak. Kovács és Szabó választottak csapatot. – Nagy! – szólt Szabó. – Pulyka! – kiáltotta Kovács. Palkó minden egyes névnél izgatottan várta, hátha ő lesz a következő. Végül csak Juci és ő álltak a terem közepén. – Na, talán most! – reménykedett. – Juci! – mondta vigyorogva Kovács. A következő órán matekdolgozatot írtak. Palkó letette a ceruzáját. – Kész! Hirtelen egy papírgalacsin hullott az ölébe. Hátranézett, hogy vajon ki küldte. – Ja, persze, a Kovács. – Kisimította a papírt. Ez állt rajta: „37-24?” Palkó felvette a ceruzáját, hogy segítsen, ám eszébe jutott a tornaóra. Végül mégis ráírta a cetlire az eredményt, és visszadobta Kovácsnak. Aztán rajzóra következett. Volt, aki vitorlást festett, volt, aki repülőt. A lányok meg majdnem mind királylányt. Kivéve Copfost, ő egy fekete kutyát rajzolt. Palkó éppen nekilátott, hogy kékkel kiszínezze a Balatont, amikor kitört a ceruza hegye. Odafordult a szomszédjához. – Copfos, kell most neked a kék cerka? – Nem. – Ideadod? – Nem! – válaszolt a kislány. Palkó sárgára színezte a Balatont. Óra végén Irma néni összeszedte a képeket. – Ki látott már sárga tavat? – zsörtölődött. Végre az utolsó óráról is kicsöngettek, Palkó elindult hazafelé. Ahogy az utcán bandukolt, egy gazdátlan kutyára lett figyelmes. Hasonlított az undok Copfos rajzára. Az egyik ablakból váratlanul kiesett egy darabka süti, pont a kutya orra elé. Palkó fölpillantott az ablakra. Egy pöttyös ruhás kislány ült ott, a párkányon rajzolgatott. Palkó hazament. – Te vagy az, Palkó? – hallatszott Anya hangja a konyhából, amikor hazaért. – Mi volt a suliban? – Semmi. Lemehetek rollerezni? – Persze, de vacsorára itt legyél! Palkó hóna alá kapta a rollert, és már ott se volt. Lenn a téren meglátta Copfost. Egy nagy fa alatt üldögélt, és szipogva törölgette a szemét. –Te meg mit bőgsz? – A kutyám, Negró... Elveszett! – Várj, mindjárt jövök! –Palkó visszament oda, ahol az előbb a kutyát látta. Füttyentett egyet. – Negró! Gyere! Hamar vissza is értek Copfoshoz, aki csak bámult, és arra gondolt, hogy mégis oda kellett volna adni azt a cerkát rajzórán. A meleg napsugár sok gyereket kicsalt a térre, vidáman játszottak. Palkót senki sem hívta, de ő úgyis a pöttyös ruhás kislánnyal szeretett volna játszani. – Ott van! – csillant fel a szeme, amikor meglátta. A kislány elővett néhány krétát a zsebéből, és lekuporodott az aszfaltra. Rajzolt. A kisfiú egy ideig csöndben figyelte. Aztán megszólalt. – Fú, de ügyes vagy! Hogy hívnak? – Lenka vagyok. És te? – Én meg Palkó. Van kedved rollerezni? Rollerra pattantak, és körbe-körbe karikáztak a téren. Később feltámadt a szél és csöpögni kezdett az eső. – Holnap is eljössz? – kérdezte Lenka, amikor hazaértek. – Itt leszek minden nap! – búcsúzott Palkó, és elindult a szakadó esőben. Anya már aggódva várta. – Gyorsan fürödj meg, nehogy megfázz! Palkó elmerült a jó meleg vízben. A könyve még mindig ott hevert a kád szélén, ahol hagyta. De most nem volt kedve olvasni. Inkább nézegette a csempén legördülő páracseppeket, amiről eszébe jutott az eső. Az esőről meg az aszfaltrajzok. A rajzokról pedig Lenka. Amikor kimászott a kádból, az asztal már meg volt terítve, középen ott gőzölgött a leves. Anya kimerte a tányérokba, és megkérdezte, hogy ki volt az a kislány, akit az ablakból látott. Palkónak széles mosolyra húzódott a szája, és miközben lassan szürcsölte forró levesét, várni kezdte a holnapot.   vissza a sorozathoz VISSZA A KISISKOLÁS OLDALRA