A kis boszorka
2016.05.27. 03:10
Írta: Otfried Preußler, fordította: Nádori Lídia, illusztrálta: Winnie Gebhardt. Kolibri, 2016., 112 oldal
Otfried Preussler, a Torzonborz-trilógia és A kis szellem alkotójának újabb kedves regénye a Kolibri Klasszikusok sorozatban. A kis boszorka sajnos még csak százhuszonhét esztendős, ezért a nagy boszorkák nem fogadják be maguk közé. Ezért úgy dönt, ha már nagy nem tud lenni, legalább jó lesz. Ezzel az elhatározással izgalmas és mulatságos kalandok sora veszi kezdetét...
Alapos lecke
(részlet a könyvből)
Napokig megszakítás nélkül esett az eső. A kis boszorkány sem tehetett mást, mint hogy naphosszat a szobában ücsörgjön, és ásítozva várja a jó időt.Unaloműzésül hébe-hóba véghez vitt valamilyen kisebb varázslatot, például táncra perdítette a tűzhelyen a sodrófát a habverővel, a szemétlapáttal bukfencet vettetett, a vajköpülőt fejre állította. De mindez nem mulattatta igazán.
|
Amikor végre újból kisütött a nap, nem is bírta ki tovább a kunyhóban.
- Gyerünk! - kiáltotta el magát. - Egyenesen a kéményen át! Hátha akad valahol egy kis varázsolni való!
- De csakis jót! - figyelmeztette Ábris.
Ellovagoltak az erdő fölött, ki a tágas mezőkre, ahol jókora pocsolyák csillogtak. A földutak elsározódtak. A parasztok térdig gázoltak a ragacsban.
A sok eső az országutat is fölpuhította. Éppen jött egy fogat a város felől. Két ló volt eléje fogva, és sörös hordókkal rakták meg. A rossz úton csak lassan tudott haladni a szekér. A lovak szájából fröcskölt a hab, ahogy erőlködve húzták. A bakon ülő kocsis haragosan üvöltözött szegény párákra:
- Hé! Nem akartok húzni, lusta dögök? - és kegyetlenül csapkodta szegényeket az ostorral.
- Felháborító! - károgta Ábris. - Goromba pokróc! Hogy üti-veri szegény lovakat! Szabad ezt tétlenül nézni?
- Ne félj! - mondta a kis boszorkány -, mindjárt leszoktatom róla!
Szorosan a szekér nyomában maradtak, amíg az meg nem állt a szomszéd faluban, a "Kék oroszlán" nevet viselő kocsma előtt. A kocsis leemelt néhány hordót, majd átgurította az udvaron, le a pincébe, s bement a kocsmába, hogy egyen valamit. A gőzülgő lovakat ott hagyta befogva. Még egy maroknyi szénát vagy zabot se adott nekik!
A kis boszorkány megvárta a pajta mögött, amíg a kocsis eltűnik a kocsmában. Akkor odahussant a két szerencsétlen gebéhez, és lónyelven megkérdezte tőlük:
- Mindig ilyen gonoszul bánik veletek?
- Mindig - bólogattak szomorúan a lovak. - De látnád akkor, amikor be van rúgva vagy haragszik. Akkor még az ostornyéllel is nekünk esik. Nézd azt a sok sebhelyet a hátunkon!
- Szégyen, hogy bánik veletek! Megérdemel egy figyelmeztetést! -- jelentette ki a kis boszorkány. - Segítetek nekem, hogy megbüntessem?
- De még mennyire! Mit kívánsz tőlünk?
- Azt, hogy el ne moccanjatok a helyetekről, amikor felül a bakra és el akar hajtani. Egy patányit se!
- Jaj, ez túl nagy kívánság! Kékre-zöldre ver bennünket!
- Ígérem nektek, hogy egyetlen szál sörényetek se fog meggörbülni!
Föllépett a kocsira, de csak annyit tett, hogy csomót kötött az ostor végére. Aztán nyugodtan visszaosont a pajta mögé, és lesbe állt, várva, mi történik.
A kocsis őkelme nemsokára meg is jelent a kocsmaajtóban. Evett, ivott, így hát elégedetten fütyürészve ballagott oda a szekérhez. Fölült a bakra, bal kezébe vette a gyeplőt, a jobbal pedig szokása szerint az ostorért nyúlt.
- Hé! - kiáltotta, s csettintett. De mert a lovak nem mozdultak, megdühödött. - Várjatok csak, lusta dögök, majd én segítek nektek! - harsogta, és máris meglendítette az ostort.
Csakhogy elvétette az ütést! Az ostorszíj visszacsapott, és a lovak helyett magát a kocsist ütötte pofon.
- Hogy a kakas csípje meg! - káromkodott a kocsis. Újból meglendítette az ostort, megint lecsapott vele, és ugyanúgy járt, mint az előbb.
Vak düh fogta el. Felugrott és eszeveszetten csapkodni kezdett az ostorral, de csípős szíj mindig őt találta el. A nyakán, az arcán, a karján, sőt még a hátsóján is.
- Mennykő és pokol! - üvöltötte a méregtől eszét vesztve. Megfordította az ostornyelet, hogy azzal csapjon a lovakra. De csak egyszer próbálta meg! Az ostornyél úgy orran találta, hogy eleredt a vére. Torkából kétségbeesett kiáltás tört fel. Az ostor kiesett a kezéből. Elsötétült előtte a világ, úgyhogy meg kellett kapaszkodnia.
Amikor kis idő múlva magához tért, ott látta a kocsi mellett a kis boszorkányt.
- Ha még egyszer kezedbe veszed az ostort - fenyegette meg az -, megint így jársz! Ezt írd föl magadnak a kéménybe korommal! Most pedig mehetsz! Hé!
Intésére a lovak engedelmesen elindultak. - Köszönjük szépen! - nyerítette a rudas, míg a másik barátságosan intett a fejével.
A kocsis úgy ült a bakkon, mint egy rakás szerencsétlenség. Megtapogatta földagadt orrát, és megesküdött, hogy többé hozzá se nyúl az ostorhoz.
|
|