- Köszönöm szépen! – válaszolta Hóbucka Hugó. Ropogós diót! - Kerek hópelyhet! – búcsúzott el a mókus is. Milyen buta hóember! – gondolta magában. Milyen buta mókus! – töprengett Hugó és elindult a megálló felé. Már messziről észrevette a Mogyoróroppantó Gimnázium impozáns épületét. De ha nem vette volna észre, akkor is rájön, hol keresse: valósággal özönöltek a mókusdiákok az iskolába. Mindenfelől jöttek, Hugó csodálkozott is, hogyan lehetnek annyian. Ha arra gondolt, mennyien ülnek most a tantermekben, mennyien figyelik a tudós mókustanárokat (biztos nincsenek kevesebben, mint az igyekvők), akkor valósággal megdöbbent. Követte őket. A kis mókusok olyan egyenruhát viseltek, amilyenben Makk Marci reggel elindult: dióhéj sapka, fűből szőtt zakó és nadrág. Néhányan észrevették az utánuk bandukoló hóembert és összevicogtak. Hugó nem haragudott rájuk – még keveset láttak a világból, és sétálgató hóembert annál is kevesebbet. Hiszen ő sem sétálna itt, ha nem feledkezik bele egy felhő látványába! Végre a gimnázium elé értek. Hatalmas épület volt, legalább négyszáz hóembert kellett volna egymásra rakni, hogy a legfelső elérje a tetejét. Hugó nem tudta megadni ugyanezt a számot mókusban. Nyolc emelet magasodott előtte s a bejárat fölött egy kép állt, amely egy rendkívül méltóságteljes mókushölgyet ábrázolt, fején sisakkal, kezében pajzzsal és dárdával. Hugó arra gondolt, ilyen fegyverzet talán mégiscsak túlzás egy árva mogyoróval szemben. A kapus semmiképpen sem akarta beengedni. Még a köszönést sem tudta rendesen, ropogós mogyoró helyett ropogós diót mondott! Hát csak nem engedhet be egy ilyen neveletlent! Ne haragudjon, tisztelt uram – mondta, bár nehezére esett udvariasnak lennie –, nem engedhetem be. Még tartanak az órák, nem csengettek ki és különben is… Azt akarta mondani, hogy különben is, egy hóember a mókusok legjobb iskolájában, de ennyire mégsem akarta elragadtatni magát. Kérem, értse meg – válaszolta Hugó, aki érezte ugyan a helyzet fonákságát, de újdonsült barátját sem akarta pácban hagyni –, muszáj bejutnom, mert… Esetleg megvárhatnám a kicsengetést itt a lépcsőn… Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. A mókusdiákok boldogan tódultak a folyosókra: a kisebbek napja véget ért, ők hazasiettek ebédelni, pihenni, leckét írni és játszani, a nagyobbak pedig egyre jobban elfáradtak, és a tíz perces szünet megkönnyebbülést jelentett számukra. És még mielőtt a kapus visszafordulhatott volna Hugóhoz, Makk Marci szaladt oda hozzájuk nagy üdvrivalgással. Köszi, köszi! – vette át a diószámlálót a vendégétől. Könnyen megtaláltad? Nagyon könnyen – felelte Hugó és: szívesen. Már éppen elköszönt volna, amikor egy mókusfiú közelebb lépett hozzá (észre sem vette, hogy körülvették). - Te tényleg hóember vagy? – kérdezte. - Tényleg – mosolyodott el Hugó. - Igazi hóember?! – hitetlenkedett az ismeretlen. - Igazi – válaszolta Hugó türelmesen. - Lomposfarkú Aladár – mutatkozott be a fiú. - Hóbucka Hugó – billentette meg a fazekát a hóember. - Lenne egy kérésem – folytatta Lomposfarkú. Esetleg… játszhatnánk veled a szünetben? Marci tiltakozni akart, de legnagyobb meglepetésére Hugó azt mondta: - Persze. Csak arra kérlek – tette hozzá –, hogy valami hűvösebb terembe menjünk. A tornaterem üres, úgy tudom – nézett osztálytársaira Aladár. Utánam! – rikkantotta el magát és máris elindultak egy oldalt levő lépcső felé. A tornaterem tényleg üres volt s a mókusgyerekek azonnal játszani kezdtek. Lelkesen, de nagyon vigyázva szétszedték Hugót. A fazekat, a seprűt, a murkot és a kavicsokat gondosan az egyik sarokba tették, a két döndöleget pedig fel-alá gurították. Közben kitalálták, hogy tél van és rettentően hideg: gurigázás közben olykor összedörgölték a két tenyerüket s a fülüket is meg-meglapogatták. Aztán hógolyóztak: két csapatba rendeződtek, hógolyót gyúrtak a levegőből és csillogó szemmel dobigálták a semmit. Végül ismét csengettek – ekkor a diákok szépen egymásra tették a döngölegeket, visszanyomták a kavicsokat Hugó szeme, a murkot pedig az orra helyére s egyikük még szájat is húzott neki az ujjával. Köszönjük szépen! – mondták kórusban, visszavezették a hóembert a főkapuhoz, ismét órára siettek. Hugó még látta, amint Marci csodálkozva és hálásan pillant utána. - Köszönöm szépen – mondta Makk Marci, amint belépett az ajtón. - Ugyan mit? – kérdezte Hugó. - Hogy megengedted, hogy játsszunk veled – válaszolta Marci, miközben levetette zöld egyenruháját s dióhéj sapjákát a fogasra dobta. Az osztálytársaim végig rólad beszéltek. - Szívesen – mondta Hugó. - Kérdezhetek valamit? – kérdezte a mókuskölyök. Kivette a hűtőből a mogyorólevest meg a dióbefőttet. - Persze, nyugodtan – felelte Hugó. - Nem árt neked, ha úgy szétszednek, ahogy mi téged? - Nem, egyáltalán, csak ha a döngölegeimbe belerúgtok vagy valami mástól szétesnek. Vagy ha három közepes hóhullásnyi időn át úgy maradok. - Az mennyi lehet? – tűnődött Marci. - Nem tudom, sajnos, nem itt élek, ti másképp méritek az időt. - És akkor mi történik? - Hát, akkor sajnos nem lehet segíteni. Illetve lehet, de ti nem tudnátok. - Miért, mi a megoldás? - El kell mormolni egy varázsigét és akkor ismét lüktetni kezd bennünk a hó. De ezt a négy sort csak egy kollégám tudná elmondani. - Ez olyan, mintha szívetek lenne, igaz? - Olyan, persze – mosolyodott el Hugó. - Nektek is van szívetek?! – hitetlenkedett Marci. - Persze, miért ne lenne? – válaszolta a hóember. - És – kérdezett tovább Marci – szokott fájni…? - Hát… mostanában szokott. - Miért? – kíváncsiskodott a mókuskölyök. - Haza szeretnék menni, de nem tudok – mondta Hugó egyszerűen. - Ne búsulj, majd csak hazakerülsz valahogy – vigasztalta Marci és a kagylóba tette a tányérokat. - Azt hiszem, tudom már – jegyezte meg Hugó. - Mit? - Hogy mennyi idő lehet három közepes hóhullás. - Mennyi? – bámult rá Marci elkerekedett szemmel. - Körülbelül annyi, mint száz ebéd. - Akkor már csak a varázsige menthet meg? - Igen. Az úgy van – magyarázta Hugó –, hogy az egyik kollégám össze kellene rakja a döngölegeimet és el kellene mondja a négy sort. - Hogy hangzik a négy sor? - Mindig más. A veszély pillanatában azonnal tudjuk, de ahogy a veszély elmúlt, el is feledjük. - Tehát sem előtte, sem utána nem tudjátok, mit fogtok mondani, vagy mit mondtatok? - Nem. - Hm – töprengett Marci. Furcsa. Te mentettél már meg valakit? - Igen – felelte Hugó. Tudod, úgy történt – kezdte el a mesélést –, hogy három téllel ezelőtt olyan helyre küldtek minket, ahol rengeteg mulatós ember járt. A közelben állt egy olyasmi, amit az emberek kocsmának neveznek és estefelé egyik vidám férfi a másik után jött ki. Egy este aztán – melegedett bele – véletlenül egy nagyon ideges úr jött ki onnan. Káromkodott, csapkodta az öklével a levegőt, szidta a világot és az Istent. Egyszer csak nekiugrott a mellettem álló társamnak és ütni-rúgni kezdte. Ez még nem lett volna baj (mi nem érezzük a fájdalmat, mint az emberek meg ti), de látva, hogy a kollégám még csak nem is porzik (olyan hideg volt, hogy teljesen megkeményedtünk), hirtelen nekirugaszkodott és letekerte a felső döngölegét. Ez mintha meg is nyugtatta volna: egy darabig még szentségelt, de végül otthagyott magunkra. Akkor aztán lehívódott az agyamban a rigmus és megtettem, amit meg kellett tennem. - Milyenek is az emberek! – sóhajtott Marci. - Hát igen, ilyenek is vannak közöttük – válaszolta Hugó. - Mondd csak – kérdezett tovább a mókusfiú –, te miért nem léptél közbe? - Hogy léptem volna közbe?! – értetlenkedett a hóember. - Hát amikor a barátodat ütötték-verték. Én nekirontottam volna annak a gazembernek! – heveskedett Marci. - Télen, amíg kint állunk valahol, nem rendelkezünk a mozgás képességével. - De hiszen te mondtad, hogy visszatekerted a döngölegét! - Igen, de az vészhelyzet volt. - És az nem volt vészhelyzet, amikor püfölték?! - Amíg ember van a közelben, a Nagy Hótanács nem teszi lehetővé, hogy megmozdulhassunk, bármi történjék is. - Még ha szétszedik is egy kollégádat?! - Még akkor is. Vagy sem. - De miért?! – kérdezte Marci, aki semmit nem értett az egészből. - Mert az emberek nagyon sérülékeny lények és nem szabad, hogy elveszítsék az illúzióikat. - És mi történik, ha eltelik az az akárhány hóhullás?! - Nem valószínű, hogy megtörténjen. - De ha mégis?! - Ha mégis, akkor egyikünk áldozattá válik – mondta Hugó ünnepélyesen. - Ez túl nagy ár! – kiáltott a mókuskölyök. - Ez nem túl nagy ár – válaszolta a hóember meggyőződéssel. Egy illúzió mindig is értékesebb marad, mint bármelyikünk – folytatta csöndesen. - Te hiszel ebben?! – kérdezte hüledezve Marci. - Feltétlenül – felelte Hugó. A mókusgyerek elgondolkodott, még a körmét is rágni kezdte. - Nehéz szakma – jelentette ki végül, és megeresztette a vízcsapot. VISSZA AZ OVISOK OLDALÁRA>>