Öcséddel, Varró Dániellel közösen fordítottátok újra az Aliz-meséket. Miért volt szükség új fordításra? Danihoz elég közel áll az angol nonszensz irodalom, és korábban több versbetétet is lefordított már ezekből a könyvekből, például a Hergenyörciádot, A Rozmár és az Asztalost, a William papát vagy Undi Dundi halakról szóló költeményét. Régóta mondogatta már nekem, hogy egyszer rendesen le kellene fordítani a Csodaországot. Úgyhogy amikor a Sziget Kiadó megkeresett minket ezzel, nagyon örültünk neki – ők egy szép, nagy formátumú, az eredeti illusztrációkkal ellátott kiadáshoz kértek új fordítást, amit egyébként többek között épp az eredeti illusztrációk is szükségessé tettek (Kosztolányiék ugyanis nem vették figyelembe a fordításnál a rajzokat, ami nagyon zavaró, főképp egy kisgyerek számára). Mivel a két könyv egy kötetben jelent meg, és a verseket Dani abból is részben már lefordította, A tükör másik oldalánt is újrafordítottuk, hogy egységes legyen, bár a Révbíró Tamás – Tótfalusi István-féle változattal alapvetően nincs semmi baj. Hogyan osztottátok meg a munkát? Dani a verseket fordította, én pedig a prózát. Ha nagyjából elkészültem egy olyan fejezettel, amiben vers is volt, akkor azt átküldtem neki, hogy lássa, milyen lesz, aztán ahol kellett, összeigazítottuk a verset és a prózát, illetve beszélgettünk a szövegről, de lényegében egymástól eléggé függetlenül dolgoztunk. Felhasználtátok a régi szövegeket? Volt, amit átvettetek a Kosztolányi- és Tótfalusi-féle fordításokból? Nem használtuk fel őket. Révbíró Tamás fordításából egy-két dolgot szívesen átvettem volna, például hogy Dorkának hívják Aliz cicáját, de nem mertem. Az első könyvből a Mormotán is gondolkoztam, de aztán – mivel az eredetiben amúgy is más van, konkrétan mogyorós pele – nálam végül egy merész húzással vombat lett. De azért, mintegy tisztelgésképpen, amikor a Vombat sorolja, hogy milyen M betűs dolgokat rajzoltak a lányok a meséjében, oda beírtam a mormotát is. Egyébként azért lett vombat, mert azt olvastam, hogy Carroll egy ismerősének volt egy házi vombatja, amelyik mindig az asztalon aludt, és elképzelhető, hogy róla mintázta ezt a figurát. A vombat pedig amúgy is vicces szó és vicces állat, ráadásul éjszakai, tehát nappal alszik, és a farkát leszámítva nagyjából a könyvben szereplő rajzra is hasonlít. Az Aliz-mesék tele vannak nyelvi játékokkal, logikai bakugrásokkal, szójátékokkal. Volt-e olyasmi, amit nagyon nehéz volt lefordítani, ami hosszas fejtörést okozott? Rengeteg ilyen volt, főleg ott, ahol hosszan mennek a viccek végig egy adott vonalon, például az olajos halaknál vagy a tantárgyaknál. De talán a tükörbogarakkal szenvedtem a legtöbbet, mert mind szép részletesen le voltak rajzolva, úgyhogy nem lehetett akármit írni. Az illusztrációk miatt sokszor amúgy is eléggé meg volt kötve a kezünk, de ez talán nem is baj, hiszen ezeket Tenniel Lewis Carroll nagyon pontos és részletes – a grafikus szerint túlságosan is pontos és részletes – utasításai alapján készítette. A klasszikus szövegek újrafordítása Magyarországon furcsamód még mindig kényes téma. Vannak, akik elvből ellenzik az ilyesmit. Mi lehet ennek az oka? Ezt nem tudom, de talán abból az elgondolásból ered, hogy minden szövegnek létezik egy optimális fordítása, és ha valamit egy híres/nagy író/költő fordít le, az nagy valószínűséggel optimális, vagy legalábbis nagyon megközelíti az optimálist, annál mi úgysem tudunk jobbat, hacsak nem vagyunk mi magunk is híres/nagy írók/költők. Amúgy meg az emberek azt szeretik, amit ismernek és megszoktak – olyanok vagyunk, mint a gyerekek, akiknek mindig pont ugyanúgy kell elmesélni ugyanazt a mesét. Biztos nagyon sokan szeretik a Kosztolányi–Szobotka-féle Alice Csodaországbant, és ők a gyerekeiknek meg az unokáiknak is azt fogják felolvasni vagy a kezébe adni, bármilyen jó is a miénk. Később összehasonlítottátok a saját fordításotokat a korábbiakkal? Voltak-e szembeötlő különbségek, vagy olyasmi, amit ti egészen másképpen értelmeztetek, mint elődeitek? Igen, én bele-belenéztem a korábbi fordításokba, kíváncsi voltam, mit hogyan oldottak meg, de mindig csak utólag, hogy ne befolyásoljon. Az alapvető különbség, azt hiszem, a felfogásunkban – meg persze a stílusunkban – van. Nem is tudom, mintha az elődök – itt most elsősorban a Kosztolányi–Szobotka-féle változatra gondolok – nem vették volna komolyan, nem tisztelték volna eléggé az eredetit. Talán ebből is adódhatott sok hiba, következetlenség és félrefordítás. Például Kosztolányinál Dodó Struccmadár lett, pedig a Dodó Carroll – eredeti nevén Dodgson – alteregója: őt becézték így, mivel dadogott, és így mondta a nevét: Do-do-dodgson. Vagy Kosztolányiéknál Kalapos azt mondja, hogy most már mindig hatot mutat az órája. Pedig egyrészt az órája egyáltalán nem mutatja, hogy mennyi az idő, amint az egy-két bekezdéssel korábban kiderül, másrészt arról van szó, hogy az idő állt meg, nem pedig az óra – ami nem mindegy. De Révbíró is feketét csinált a vörös sakkfigurákból, pedig Carroll azért választotta a vöröset – ahogy egy tanulmányban olvastam –, hogy elkerülje a fekete-fehér/jó-rossz szembeállítást. Szerinted hogyan változtak a fordítóval szemben támasztott elvárások az utóbbi húsz-harminc évben? Hogy Kosztolányiék mai szemmel nézve felületes megközelítése abból adódik-e, hogy nem igazán ismerték az angol nonszensz irodalmat, vagy abból, hogy idegen volt nekik az angol (abszurd) humor, vagy abból, hogy gyerekkönyvről van szó, vagy pedig egyszerűen csak fordítói habitus kérdése az egész, azt nem tudom. De az biztos, hogy a mai (mondjuk) Monty Pythonon edződött olvasók biztosan másképp olvassák – legalábbis a felnőttek. Nekem mindenesetre reveláció volt, hogy mennyire jó ez a könyv, milyen vicces és milyen sok rétege van, milyen távol áll attól a sokszor zagyva, bugyuta és összességében eléggé nyomasztó könyvtől, amire gyerekkoromból emlékeztem. Hát, ezt próbáltuk visszaadni.