E különös, vonzó s egyben ijesztő, szürreális birodalomban, melyben a szépség, a jóság, a vidámság és a boldogság mellett jelen van a tűzpiros gonosz, a veszedelmes, az irigy s még a halál fehér birodalma is, a két kislány rengeteg megpróbáltatáson megy keresztül. Meg kell küzdeniük a mindenkitől mindent elirigylő, elgonoszodott tündérrel, Hangával és szövetségeseivel: az agg, vaksi szörnyeteggel, a háromfogú sárkánnyal, Sámuellel, az ármányos sünnel, az ámokfutó, mindent és mindenkit elnyelő tükörrel, a Kiskatát és Julijult lépre, illetve jégre csaló, korcsolyázó hóemberrel, a bosszúálló, hipnotizőr hifitoronnyal, akik végül is sorra elbuknak vagy ami még rejtélyesebb, cserbenhagyják az álnok és csalárd Hangát.   Így győznek aztán Dörzsi-Mörzsi szövetségesei, élükön Kiskatával és Julijullal; na meg a sötét lelkű Hanga ikertestvérének, Hunyókának a segítségével: ő az álomosztó tündér, aki nélkül, az ő álomadományai nélkül az emberek gyengék, azaz boldogtalanok lennének, mert a rossz, a gonosz győzedelmeskedne felettük. (Az ikertestvér tündéreket Tóth László remekbe szabott jellemzéséből így ismerjük meg: az álomhozó tündér hangja a hegyipatak tiszta csilingelése, a gonosz tündéré a vészmadár vijjogása; Hunyóka ruhája halványrózsaszínű, Hangáé tűzpiros; az előzőé halványzöldben játszik, gonosz ikertestvéréé méregzöldbe csap.)   A boszorkány porszívója – a fentihez hasonlóan – tele van pompás lélekrajzokkal (például a hét törpe nevét fölvevő hét, folyton cigánykerekező és rettegő ördögfióka jellemzése, akik szerint ők, az ördögök is emberek, legalábbis annak tartják magukat, s ebből eredően talán nem lenne rossz, ha néhanapján az emberek is beismernék, hogy ördögök; a „szívügyekben” járatos, szánni való bestia, a háromfogú sárkány pedig szívből jövőn kacag; megesik a szíve a két kislányon; szívébe zárja Kiskatát és Julijult; s ellágyult szívvel játszik a tőlük kapott ugrókötéllel).   Tele van továbbá a meseregény mókás, beszédes szójátékokkal, hangulatos, sodró erejű leírásokkal. A gonosz tündér szövetségesének, a bosszúálló hifitoronynak az ármányos, ijesztő támadását a két kislány ellen így írja le a szerző: „Amikor a hifitorony már csak karnyújtásnyira van tőlük, már egyetlen harsogás a környék, fülsüketítő dübörgés, dobhártyarepesztő süvítés. Kiskata vonaglik, Julijul kígyózik; Kiskata illeg, Julijul billeg; Kiskata pörög, Julijul forog; Kiskata aprókat, Julijul magasabbakat ugrik a levegőbe – firegnek-forognak, leguggolnak, bukfenceznek, átcigánykerekeznek a láthatatlanba, s onnan vissza – már szédülnek, már támolyognak, már nem urai az akaratuknak, már nem is ők táncolnak, hanem a zene űzi-hajtja őket: egész egyszerűen képtelenek abbahagyni (…) A fejük is majd szétreped már a hangerőtől, de az tovább fokozódik; az emberi fül számára elviselhetetlen erősséggel zúdulnak rájuk a hangok.” Végül persze, mint a mesében – vagy mint a valóságban, esetleg az álomban? – a jó győz a gonosz felett; de azt is megtudjuk, hogy a rosszat hiába kötözzük meg, úgyis megtalál bennünket, s leteper, ha nem vagyunk erősebbek nála; szerencsére az emberek többet tudnak minden mesebeli és valóságos rossznál, ráadásul „lehet a rosszból is egyszer jó”. Azt is megtudjuk még Tóth László meseregényéből, hogy egyszer a végeláthatatlan pusztaság közepén, a semmiben álló ajtón túl kezdődő álom, máskor a valóság az erősebb az életünkben; az előbbi néha annyira erős, hogy például az álmunkban elveszített papucsunkat ébredésünk után sem találjuk sehol. S hiábavaló a számonkérés a szülők részéről! Különben is: „Ugyan mit tudhatnak erről apuék?! Semmit – villant össze a két kislány szeme. Így természetesen abból sem láthattak semmit, hogy az erkélyablakon keresztül Dörzsi-Mörzsi és Hunyóka, a hét ördögfióka – Vidor, Kuka, Szende, Morgó, Hapci, Szundi és hát ugyebár, nemdebár Tudor –, továbbá Hanga, a muzsikáló szék, Sámuel, a sün, a háromfogú sárkány, az ámokfutó tündér, a korcsolyázó hóember, a tűzokádó vaskályha, a bosszúálló hifitorony, ezernyi trolicérosz, autoszaurosz és lokomotívusz, valamint Sári, a két szem almamag, a világító porszem és a denevér leselkedik be a gyerekszobába, elnézve, milyen is egy egészen közönséges reggeli készülődés Kiskatáéknál és Julijuléknál.” Annál a Kiskatánál és Julijulnál, akiknek apu, a meseíró a csodálatos-rémisztő éjjeli kaland végén megdörzsöli az orrukat, jelezve, hogy a két kislány – akárcsak Dörzsi-Mörzsi – voltaképpen két jóságos kis boszorkány. Kulcsár Ferenc