Az olvasó, ha nem figyel, könnyen egy tervszerű cselszövés kellős közepén találja magát. Pedig Molnár Krisztina Rita már a könyv alcímében figyelmeztet, a Maléna kertje: mese gyerekeknek és felnőtteknek, és Simonyi Cecília illusztrátor a keménykötésű borítóra vési: Ovidius versei. Ne hőköljünk meg tehát az átváltozások láttán: a mese felnőtteknek szóló rejtett tartalmain, a szereplők alakulásán, Ovidius Átváltozások című költeményén a képeken és a történetben.
Az első ismerős Szibülla, a jövőbe látó, akinek Apollón felajánlotta, hogy annyi évig élhet, ahány homokszem van egy marék porban. De a lány az évei mellé elmulasztott fiatalságot is kérni. Micsoda veszteség! Apollón végül megkönyörült rajta, és tücsökké változtatta. A monda szerint a bölcs asszony rendkívül hosszú élete során többfelé vándorolt, és csak a halála közeledtét érezve tért vissza szülőföldjére. Elképzelhető tehát, hogy Szibillként Maléna kertjében lássuk viszont, ahol tücsökké töpörödve, a fizikai lét minimumán, emberségében viszont kiteljesedve él, és a veszteségeikből, hiányaikból építkező szereplőknek segít a megújulásban. Nagy szükség van itt rá.
A jó nevelésben részesülő Málinak igaz barátja, tanácsadója, sőt – mivel a jövőbe lát –, történetének rendezője is egyben. És még egy közös szál, ami összeköti őket: a muzsika szeretete. A zene betölti a kertet, és a tempót itt is Szibill, a nótás tücsök diktálja, jól tudva, hogy ha lefékezi a gyors iramot, a hajszolt lelkek elsimulnak.
„Az időt rabságban tartani nem okos dolog.” – véli a tücsök, mintha csak La Fontaine köpönyegéből bújt volna elő, megérezve a tavaszt és a vidám mulatságra alkalmas időt. Talán maradék élete értelmére is úgy gondol a jó öreg, mint oldott hangú beszélgetések, találkozások sorára.
Molnár Krisztina Rita mindenesetre erkölcsi elégtételt nyújt a nótás tücsöknek, J. Z. Novák A tücsök meg a hangyák című állatmeséjét megidézve, amelyben a szorgos hangyák engedélyt adnak az önfeledt együttlétre:
„Egész nyáron csak zenéltem,/ bántam is én mi lesz télen…/ tücsök arcán szégyen ég./ De a hangyák vigasztalják, / cirógatják, biztatgatják:/ adósaid vagyunk rég./ Gyantázd meg hát azt a vonót,/ s idézd fel a régi nyárt!/ Tücsök magát nem kérette,/ hegedűjét elővette,/ megpengette, le sem tette,/ s egész télen muzsikált.”
Nem pedig henyélt. És Szibill még tovább megy: gyógyít. Nagy emberismeretről árulkodnak szavai a munkás hangyákról:
„Általában a nagy gyűjtögetés végén van a legnagyobb szükségük szegényeknek egy kis lelki táplálékra, annyira el tudnak fáradni a sok jövés-menésben és cipekedésben…”
Szibill tehát terveket sző, és készül az éves tücsökhangversenyre, amikor egy varázslatos éjszakán a hangyák végre megpihennek, és félkönyékre ereszkedve heverésznek a fűben. Csak bámulják a szikrázó csillagokat, és olyan érzésük támad, mintha nem is a tücsökzenekar, hanem maga az égbolt muzsikálna.
Molnár Krisztina Rita a műveltség várába invitálja olvasóját, s az számára is menedék. Még mielőtt megszólalna, már előtte jár a hagyomány: mítoszok, fabulák, hexameterek – az elbeszélés lehetséges módjai és formái. A mítosz egy közösség emlékezete. Ősképek formájában őrzi a régiek tudását, vágyait, képzeteit és érzéseit. A nemzedékek közötti kapcsolatot megerősíti, üzen az utódoknak, támaszt nyújt az egyénnek. Ebbe a műveltségi folyamba fokozatosan ereszkedik bele az elbeszélő, fokozatosan jön meg a mesélő kedve.
Kezdetben illemtudó és jól nevelt a tárgyával szemben: magyaráz és távolságot tart. Hamarosan azonban az érzelmi azonosulástól oldottan, nagy hévvel mesél, és ekkor már nemcsak történetet mond, de a szöveg mágikus erejével belakja a teret, dünnyögi, zsolozsmázza, átláthatóvá teszi a teremtett világot. Otthont ad hőseinek. És ezzel még nem éri be Molnár Kriszina Rita, hiszen akinek a lírában lételeme a reflektálás, a tudatosítás, a fegyelmezett forma és gondolat társítása, az önmegfigyelő őszinteséggel mond mesét is. Közelít, távolít, közelít, távolít… – pulzál az elbeszélés, annak megfelelően, hogy mesélője épp merítkezik az élményben, vagy humorral, rálátással kitekintést nyújt a történetből. Az elbeszélő ekkor önazonos: egyszerre oldott és tudatos, megteremtve a felelős szöveget.
A Molnár Krisztina Rita-féle felelős szöveg jót áll magáért: ismeretterjesztő, nagy mennyiségű műveltségi anyagot hordoz, és elkülönítve glosszákba rendez. Mitológiai mesék sorjáznak elő, az elbeszélő kultúrtörténetet, kézművességet és konyhaművészetet dolgoz bele a történetbe – teljes világképet közvetít. Végül szabadjára engedi az időt, megteremti a beszélgetés, a mesélés, a ciripelés feltételeit, hogy a védett és nyugodt légkörben előtörhessenek az érzelmek, a fájdalmak és a kételyek. Például az elmúlással kapcsolatos félelmek, hogy kiszabadulhatunk-e a körkörösen forgó idő fogságából?
Máli kezében megroppan a barátjától kölcsönkapott homokóra. Hogy mentse a menthetőt, tenyerének papíron körberajzolt lenyomatára ragasztja a kiszóródott homokszemeket. Az apró szemcsék pontokra, érző, emlékező, jelentést hordozó sejtjeire bontják a tenyerét. Benne van a sorsa, és ujjának lenyomata mutatja egyediségét. Egy marék homok: Szibill élete. Megszámlálhatók-e az évek? És megtarthatók-e vagy kifolynak ujjaink között?
„Egymásra hullott dolgaim / felszedhetők-e végleg úgy, / ne sértse egy a másikat” – teszi fel a kérdést a szerző a 2008-ban megjelent Különlét című kötetben, és Molnár Krisztina Ritában megvan az elszántság és az aprólékos türelem életmorzsáit pontos szemmel felszedegetni, nevén nevezni. Nem hagyni veszni műveltséget és kultúrát.
Társa ebben Simonyi Cecília, akinek illusztrációi úgy kísérik a szöveget, mint verset a dallam. Műveltség és kézművesség együtt jár a könyvben elválaszthatatlanul, akár hangszer, akár gipsz, fa vagy festék kerül a kézbe. A félelmek feloldódnak, a titkos kert lassan bevonzza apát, Füge Nárciuszt, aki gitárjátékával előhívja Orpheusz és Euridiké történetét elválásról és veszteségről. De hogy bízhassunk: a szeretőknek nem kell elválniuk egymástól, megjelenik Filemon nagypapa és Bari mama, felidézve Ovidiustól Philemon és Baucis átváltozását:
„Teljesedik vágyuk: (…) Baucis látja: Philemon/ lombosodik, s Baucist leveledzeni látja Philemon. (…) s hogy sose kételkedj: hárs mellett tölgyfa magaslik…”
Itt tehát, Maléna kertjében elevenedik meg az ókori történet:
„E kertben egy az ég, a föld, / a tölgy a hárssal összefonva/ bajoktól óv, s az égre nő!”
Janó kívülről érkezik. Első látásra utcagyerek, kinek se anyja, apja, ki tudja, hogy az élet sok-sok hiánya ellenére mindig megy tovább – Szibill az ő sorsába is jótékonyan beavatkozik. A mese ívének két szélső pontján áll Janó és Máli. Bodza János és Füge Maléna már nevében hordozza azt a távolságot, amit a regény végére be kell járniuk. Beszédjük stílusa elüt, jelezve a kitettség nyerssé és közvetlenné tesz, a körbekerített élet a határtartásra és a tiszteletre is megtanít. Máli nagy védettségben, kővel rakott rejtekben, biztos keretek között él, Janó egy tengerész unokája, szabadon jön-megy, mint a tengeri szél. Tőle tudja Máli megtanulni, hogy a végtelen nem jelent védtelenséget, és egyszer majd elérkezik az a pillanat az életében, amikor el kell engednie a megtartó korlátokat – műveltséget és kultúrát –, hogy szabadon, súlytalanul mozogva, mint vízben, megtapasztalja a lét előtti, léten túli lebegést.
Az életnek része az elmúlás. Egy életen át szoktatjuk magunkat a gondolathoz, kis veszteségeink, hiányaink vagy csak maga a változás tanít erre. És az élet tovább lép, kiküzdi a folytatást. Kínában úgy tartják, a tücskök soha nem halnak meg, csak levedlik bőrüket, és újjászületnek.
„Az ég puha ing,/ Ring, zeng alatta tágas/ tücsökkalitka” – írja Molnár Krisztina Rita Kalitka című versében.
Az ing alatt az örök életről a lélek muzsikál.
Tóth Ida
Forrás: gyermekirodalom.hu
|