|
Az élet játka
Új szó 2016.08.23. 00:43
 Írta: Eleanor H. Porter, fordította: Forscher Irma, illusztrálta: Róna Emmy. Szent István Társulat, 2015., 190 oldal
Létezik egy olyan játék, melynek az a lényege, hogy bármilyen kedvezőtlen helyzetben is találja magát az ember, keressen benne valamit, ami örömre ad okot. A dolog annál izgalmasabb, minél kilátástalanabb helyzetbe kerülünk, mert akkor bizony valóban nem könnyű okot találni az örömre. A könyv a szórakoztatáson kívül számos megszívlelendő gondolatot is tartalmaz.
A regény főhőse egy tizenegy éves kislány, Pollyanna. Édesanyja halála után misszionárius édesapjával élt igen szerény körülmények között. Ruháját, játékát a szegényeknek szánt missziós hordókból szerezték. Pollyanna minden alkalommal nagy izgalommal várta a hordókat, hogy aztán minden esetben csalódottan állapítsa meg: az adományok tartalma ezúttal is némi elnyűtt, ruhanemű és pár darab törött játék. Pollyanna, hasonlóan a vele egykorú kislányokhoz, nagyon szeretett volna egy szép babát, amit aztán a kedvére öltöztethet, babusgathat. Édesapja is biztatta: légy türelmes, valamelyik hordóban biztosan találsz majd kedvedre valót.
|
Pollyanna türelmesen pakolta ki a hordókat, de csak nem bukkant rá a hőn áhított játékra. Helyette egy pár mankó érkezett. Édesapja ekkor, látva leánya elszontyolodott ábrázatát, kitalálta számára a már említett játékot. Rögtön egy példával is szolgált: Pollyanna, ugye, nagyon szerette volna, ha valamelyik missziós hordóban játék babát talál, de a hordókban csak ruhanemű és egy pár mankó volt. Az édesapja feltette a kérdést: mi az, aminek ebben az esetben örülhetünk? A kislány gondolkozott, gondolkozott, de el sem tudta képzelni, minek örülhetne, amikor nem érkezett meg a várva várt játék baba.
„Annak örülhetünk, hogy egyikünknek sincs szüksége a mankóra, mert mindkettőnknek egészséges lába van.”
Pollyanna édesapja halála után egyetlen rokonához, édesanyja nővéréhez került. A nagynéni házsártos vénlány hírében állt a környéken, mindenki mélységesen sajnálta a kislányt, amiért egy ilyen szeretet nélküli nővel kell egy fedél alatt élnie. Pollyanna először a sivár padlásszobába került, ahol a falak csupaszak voltak, hiányzott a szőnyeg, az ablakon pedig nem volt függöny. A leányka korábban arról ábrándozott, hogy a szobáját csodálatos képek díszítik majd, a padlót puha szőnyeg takarja, az ablakokat pedig földig érő, hófehér függönyök díszítik. Amikor megpillantotta a sivár szobát, csaknem kibuggyantak a könnyei, de aztán pillanatokon belül felcsillant a szeme:
„nagyszerű, hogy nincs az ablakon függöny, legalább egész nap gyönyörködhetek a csodálatos kilátásban. Nekem van a legszebb tájképem az egész környéken.”
A könyv hasábjain végigkísérhetjük, hogyan változtatja ennek a tizenegy éves kislánynak a szemlélete, kicsattanó életöröme a környezetét pusztán azzal, hogy még a legszerencsétlenebb helyzetben is kitartóan keresi a jót, azt az apróságot, ami okot ad neki az örömre.
A történet a XIX. század végén játszódik. Abban az időben, amikor még nem hódított teret a pozitív gondolkodás, legalábbis nem így nevezték. Az emberek egy része azonban már akkor rájött: saját magán segít, ha megpróbálja azt hinni, bármi történjék is vele, az minden esetben jót is tartogat a számára, csak meg kell találnia. Lehet, hogy az adott helyzetben valami hatalmas szerencsétlenségnek tűnik, és az ember szidja saját magát, a környezetét, a mostoha körülményeket, fuldoklik az önsajnálatban, s ettől még szerencsétlenebbnek érzi magát, ellenben ha szilárdan hisz abban, hogy az a rossz, amit pillanatnyilag átélni kényszerül, előbb vagy utóbb a hasznára válik, már másképpen látja a dolgokat. Először is gazdagabb lesz egy tapasztalattal, lelkileg megerősödik, másodszor pedig jóval könnyebb átélni úgy egy kedvezőtlen helyzetet, ha tudjuk, mindez csak átmeneti állapot, a dolgok úgyis jobbra fordulnak.
Forrás: Új szó
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
ÖSSZES FOGLALKOZÁS
