Ezzel az egyszerű kérdéssel aztán „nesze neked lelki béke”, a kis lény útnak indul. Vándorlása során számos állattal találkozik: lóval és csikóval, hallal és papagájjal, vízilóval és kutyákkal… nézik is ennek-annak („te egy macskakutyanyúl vagy”), míg rá nem jön, hogy „ÉN ÉN VAGYOK!” Ettől kezdve a neve is ÉN-ÉN-VAGYOK lesz, s bár azt hittem, ezt nyelvileg nehéz lesz követni a hároméves lányomnak, hamar ráhangolódott az üzenetre. Olyannyira, hogy a könyv elolvasása után maga köré gyűjtötte kedvenc plüssállatait, akik kisebb konferenciát rendeztek, mind bemutatkozva: Én én vagyok! Én meg én! És még variálták is: te te vagy, ő meg ő.   Ez a játékforma mostanra nevet is kapott nálunk: beszélgetés a bonyolultról. Nem mondom, néha magam is macskakutyanyúlnak érzem magam, mire végigszinkronizálok egy egész tanácskozást minimum öt személyben, de azért büszke is vagyok a kislányomra, aki ennyire érti a bonyolultat (és szintén öt személyben nyomja). Amikor már nincs kedvem tovább bonyolítani, más típusú „kicsi én-tevékenységre” váltunk: viasszal rajzolunk, és átfestjük vízfestékkel – Susi Weigel, a könyv illusztrátorának stílusában. (Németh Eszter)   A kicsi én-én nevű lényke, gyanútlanul kószál a réten, amikor egy béka előáll egy roppant kellemetlen kérdéssel. Egzisztenciális bizonyosságából imígyen kifordítva, a négylábú jószág hirtelen nem tudja kiperdíteni a választ. Ezért aztán útnak indul a kis felfedező, szalad erre, úszik arra, evez, és repül is ha kell, és minden útjába kerülő két- vagy négylábútól érdeklődik: ki ő. Egészen addig kószál, míg nem sikerül egy megnyugtató válaszra lelnie. Varró Dániel szenzációs fordításának köszönhetően most nálunk is nevetve idézhető klasszikussá válhat: "Te te vagy! És aki még ezt sem tudja, az egy buta, ütődött okleveles sütőtök." Mira Lobe gyönyörűen illusztrált, kedves, okos, mulatságos verses meséjét elolvasva az öntudatra ébredésről, önmagunk megismeréséről és vállalásáról beszélgethetünk kisgyerekünkkel. "A kicsi én én vagyok" Németországban és más európai országokban hosszú évek óta a gyerekek kedvence. Részlet a mesekönyvből

Kint a hímes, tarka réten sétál egy kis tarka lény, örül, hogy van szélben ingó cickafark és libapimpó, zöld a fű ott, jó a klíma, madárfütty van, az is príma, gyakran röppen elé lepke, roppant meg van elégedve, boldog, hogy e réten dekkol. Node ekkor…  Node ekkor nesze neked lelki béke, megkérdezi őt egy béka: „Hát te ki vagy?” A lény lefagy, bambul csak ottan kupáncsapottan, felelet nélkül, hogy aztán végül fejével intsen: „Fogalmam sincsen.” Szól a béka: „Kurutty-karatty, egy névtelen állatka vagy? Ki nem tudja saját nevét, nem ismeri faját-nemét, az egy tök!” Hökk. Kint a hímes, tarka réten nincs a lénynek nyugta már. Ez a kis lény, ez a tarka rá szeretne jönni arra, hogy ki ő. „Jó napot kívánok, lóék! Kanca, csikó, jó napot! Elképzelhető, hogy én is ló vagyok? Azért trappolok itt fel-le, mert kilétem érdekelne. Sajnos dunsztom sincsen róla: hasonlítok én egy lóra?” Azt mondja a csikó: „Tökmag, farkad elmegy lófaroknak, még erényed a sörényed, de a többi! Lábad tömzsi, füled tapsi, ugyanannyi száz, mint egy szó: nem lehetsz ló.” Az orrával a kis lényt a lómama is megbökdösi: „Nem, te biztos nem vagy paci. Arcod muris, füled túl nagy, te egy macskakutyanyúl vagy, vagy valami bohóc-sityak. Nem vagy ló. Nem tudom, mi vagy.”   Varró Dániel szenzációs fordításának köszönhetően most nálunk is nevetve idézhető klasszikussá válhat: "Te te vagy! És aki még ezt sem tudja, az egy buta, ütődött okleveles sütőtök."