Both Gabi „Kapukki Pukka, az erdei manó, a domboldalon üldögélt és margarétaszirmokat majszolt.” Így kezdődik az egyik kedvenc mesém.   Hogy mi az a Kapukki? És mi az, hogy Pukka? (Nem tudom mi az, de jó nagyon!) Pukka beszélget a szelekkel, az évszakokkal, a nappal, megszelídít egy mini sárkányt (szintén szellemes a neve: Hapci Franci), egy mesegyárat is képes fellendíteni optimizmusával, igazi klasszikus erdei manó. Mindegyik történet jóra fordul a végén, nagyon egyszerű eszközök kellenek a boldog kifejlethez: odafigyelés, szeretet, gondolkodás. Ugyanez nem ártott volna a kiadó részéről a kötet megszületéséhez is, hogy valóban kiváló első könyv váljék belőle, de a kezdet biztató,   Simon Réka mesélő hangja jól felismerhető, az érintett korosztályt tökéletesen eltalálta. Hatéves lányom estéről estére izgatottan követelte az újabb és újabb Pukka-kalandokat, neki a képek is nagyon tetszettek, és mivel még nem tud olvasni, ezért a helyesírási hibák sem zavarták. A szerző érezhetően Lázár Ervin meséin nőtt föl, a mester hangját olykor hallani is vélem olvasás közben, de ez nem baj.   A gyerek- és szülőbarát hosszúságú (2–5 oldalas) mesék jó alkalmat adnak arra, hogy minden különösebb pedagógiai szándék nélkül beszélgessünk gyerekeinkkel a természetről és a szeretetről. Meg a szeretet természetéről.   Tartalom Zöld Elemér zöld szakálla 6 Csodamargaréta 9 A pipacsképű boglárka meséje 12 A törpesárkány története 15 Napbánat 19 A gombok vitája 24 Bigacsiga, a magányos csigabiga 26 Kalapúr 30 Meseút 32 Padlizsán Balambér 37 Könyv Balázs 40 Pukka és az évszakok 45 A mérges gomba 49 Zümzi és a lekváros palacsinta 53 Jajdenagyorrú Tihamér 55 Sámuel kívánsága 58 Tücsök Tüccs bajban van 64 Mesegyártás 67 A körömvágó, a kaszáspók, a pocakos kaktusz, a sokfejű kaktusz és a meseíró meséje 72 Hapci Franci és a csigaházfestés 75 Argosz, a tudóstündér, színre lép 79 A felszívódott palacsintasütők 81 A Mindent Megkoppintó Koppantó 85 A kis lila és a füttyentő 89 Burgómurgó Nyenyeke és a városi óra 94   Zöld Elemér zöld szakálla   Zöld Elemér nyüszített, jajgatott, bömbölt és ordított egyszerre. Azt ne kérdezzétek, hogy lehetett mindezt egy időben, mert ezt csak ő tudja. De el kell árulnom nektek valamit: leginkább arról volt híres, hogy manókirály létére ő jajgatott legtöbbet a világon. Ha elesett, jajgatott; ha nem esett el, akkor is jajgatott; ha nem kapott új manózöld sapkát, nyafogott; ha kapott, akkor nyefegett. Ha nem ült kényelmesen a széken, morgott; ha kényelmesen ült, mirgett-morgott. Egyszóval nagyon érthetetlen figura volt ez a manókirály. Történt egyszer, hogy hosszú zöld szakálla már a földet seperte, de Zöld Elemér hallani sem akart arról, hogy a királyi manóborbély kicsit lenyisszantson belőle. Mit volt mit tenni, a manók nem erőltették a szakálligazítást, mert nem akarták, hogy a manókirály elkezdje a homlokráncolást, fújtatást, mirgést-morgást. A szakáll meg csak nőttön-nőtt, már meghaladta a tizenkilenc és fél araszt. Hűha, el sem tudjátok képzelni, milyen hosszú ez egy manónak. Szegényke állandóan belebotlott, becsípte az ablakrésbe, ráhúzta az ajtót, becipzárolta a kardigánjába, belelógatta a levesbe. Pfujjj! És mégsem akarta, hogy lenyisszantsák. Mindennap azt hajtogatta: – Ilyen almazöld szakálla nincs senkinek ezen a világon! Csodaszép! Ha végigment az utcán, összesúgtak a háta mögött: – Micsoda szakáll! Betakarózhat vele! Ha végigment a patak partján, ezt búgták a háta mögött: – Ilyen rusnya szakállt még sosem láttunk! Ha bement a közértbe vásárolni, ezt sisteregték a háta mögött: – Jujj, még ránk tekeredik az a csúf szakálla! Zöld Elemér úgy tett, mintha nem is hallaná. Azt gondolta, irigyek a szakállára. No, csak irigykedjenek! Úgy kell nekik! – gondolta magában. A szakáll pedig csak nőtt. Mintha sietni akart volna valahova. Már nemcsak Zöld Elemér botlott bele, hanem a manópalota kincstárnoka, fodrásza, kuktája és udvari bolondja. Piff-puff, gurultak is a lépcsőkön lefelé. – Ez tűrhetetlen! – süvítette a kincstárnok. – Ez borzasztó! – morogta a fodrász. – Ez felháborító! – zúgolódott a kukta. – Ez kibírhatatlan! – dörögte az udvari bolond. Tipegtek, topogtak, szaladgáltak ide-oda, összekiabálták a zöldmanókat. Jöjjenek gyorsan, mert fontos dologban kell dönteni: mi legyen Zöld Elemér manókirály cudar hosszú szakállával? – Vágjuk le, vágjuk le! – harsogták a manók. – Azt nem lehet, nem engedi! – szólt a kukta, és a szakácstól akkora nyaklevest kapott, hogy még most is sajog a helye. Egy kukta ne szóljon a nagyok dolgába. – Jól van, levágjuk, de hogyan? – töprengett az udvari kincstárnok. – Hogyan, hogyan? Micsoda kérdés! Hát álmában, nyissz-nyassz, és kész is. Fel sem ébred – bölcsködött az udvari bolond. – Igaza van, ide az udvari ollót – kiáltott az udvari borbély. Megvárták, míg a nap nyugovóra tért. Zöld Elemér virágmintás ágyában feküdt. Hálósipka vigyorgott a fején, hosszú szakálla a paplanon pihent, a vége a szőnyeget seperte. Az udvari borbély hangtalanul besurrant a manókirály hálószobájába. Az ágyhoz lépett, az olló vidáman csattogott, volt szakáll, nincs szakáll. Reggel Zöld Elemér korán ébredt. Könnyűnek, fiatalosnak, csoda helyesnek érezte magát. A királyi tükörhöz sietett, hogy köszöntse önmagát. Jujj, bátran belenézett, aztán: – Azt a zöldfelfújta túrósbuktáját! Ujjujujj, ajjajajajj! Hová lett a zöld szakállam? Összetrombitálta az egész udvart. Szaladtak is az alattvalók, csak úgy porzott a lábuk alatt a zöld kövezet. – Azt a zöld teremburáját! Hogy én milyen helyes vagyok szakáll nélkül! Ugye nektek is tetszik? – kérdezte elégedetten Zöld Elemér a királyi erkélyről. Nagy ujjongás, füttyentés rázta meg az udvart. Mindenki boldog volt, mert eltűnt a szakáll. De igazán annak örültek, hogy Elemér király is örült. A manók már csak ilyenek.   A törpesárkány története   Hol volt, hol nem volt, Péter nagypapa kertjétől tízvárosnyira éldegélt egy szomorú törpesárkány. Nem nehéz kitalálni, miért volt bánatos. Akkora volt, akár a kisujjad, alig látszott, állandóan ugrálnia kellett ide-oda, ide-oda, ha nem akarta, hogy rátapossanak. Néha ezért úgy érezte, ő nem is sárkány, inkább ugrabugráló levelibéka. Kicsi volt, de ez nem is lett volna akkora baj, csakhogy apró termete mellett mindennapos tüsszögéseivel kellett megbirkóznia. Ha dühbe gurult, nem tüzet okádott, hanem tüsszögött. Halkan, sűrűn, erőtlenül. És ki hallott még ilyet?   Az igazi nagy sárkányok vöröslő képpel percenként lehelik ki magukból a perzselő fénycsóvákat. Dirr-durr, sitty-sutty, és már minden lángokban áll. Az ám az igazi sárkányélet! Nem kell ugrabugrálniuk, és csak akkor tüsszögnek, ha elkapják a náthát. Szegény törpesárkány bánatában bujdosásnak adta a fejét. Hátára vette sárkánybatyuját, és útnak indult. Beleunt a folytonos tüsszögésbe, ugrabugrálásba. Nem akart többé szomorkodni, az ide-oda ugrálásról nem is beszélve. Ment, mendegélt, három éjjel, három nap gyalogolt lógó orral, farkával hosszú csíkot húzva maga után. Nagyokat sóhajtott, és bánatában nem tudta abbahagyni a tüsszögést. Sóhajtott és tüsszögött, tüsszögött és sóhajtott. Röpködtek a hapcik. Egy hapci erre, egy hapci arra. Kapukki Pukka, az erdei manó, egy fiatal nyárfa tövében épp margaréta-ebédjét fogyasztotta. Furcsa, erőtlen prüszkölés ütötte meg a fülét. Alig hitt a szemének. Egy pöttöm hapcizó sárkányt látott, szilva nagyságú batyuval a hátán. – Szerbusz, picike! – kiáltott utána Pukka. – Szerbusz, hapci, ne szólj hozzám, hapci! – morogta az apró sárkány. – Csak barátságos akartam lenni – mondta Pukka, és a sárkány elé állt. – Hová-hová ilyen sebesen? – Arra, hapci, haapci, haapciiii – tüsszögte a törpesárkány. – Náthás vagy? Megfáztál? – érdeklődött Pukka kedvesen. – Nem, hapci, bánatomban tüsszögök, haaaaapciiiii – pityeredett el a sárkányfi. – Bánatodban? De hát egy ilyen helyes égszínkék kis sárkánynak mi oka volna búslakodni? – simogatta meg Pukka a kis szomorkodót. – Pici vagyok, hapci, és ezért, ha mérgelődöm, vagy ha szomorú vagyok, akkor meg tüsszögök. Legalább tüzet tudnék fújni, hapci, de semmi, hapci, haapcii – ült le szemeit törölgetve a törpesárkány. – Én Pukka vagyok, a manók közt talán a legkisebb, és ezért cseppet sem mérgelődöm. Mindenhová beférek, fürgén szaladok, és sokan épp azért szeretnek, mert kicsi vagyok. – Én Franci vagyok, a törpesárkány, hapci, és épp most szomorúságomban világgá akarok menni. Elbujdosok a nagyvilágba, hapci. Milyen sárkány az, hapci, aki még tüzet sem tud fújni, hapci, csak tüsszög, haaaaapci? Senkinek nem kellek. – Figyelj, Hapci Franci, maradj itt velem! Miért is kéne neked tüzet fújni? Hogy mindent felperzselj? A nagy sárkányoktól mindenki fél. Azt szeretnéd, hogy féljenek tőled? – győzködte Pukka Francit. – Azt nem. Azt nem szeretném! – mosolyodott el Franci. – Tudod mit, majd együtt vigyázunk az erdőre, a rétre. Ha úgy megszoktad a tüsszögést, igazán hasznunkra lehetne. Például letüsszöghetnéd a port a gombákról, mohákról, az apró növényekről – bátorította Pukka a kis sárkányt. – Tényleg befogadnál engem? És nem lennék útban senkinek? – csodálkozott a törpesárkány. – Senkinek! – bólogatott Pukka. Franci letette batyuját, és körülnézett. – Milyen gyönyörű itt! – örült magában, és már nem akarta folytatni a világgá menést. Azóta Pukkánál lakik a százegy éves tölgy odvában. Együtt óvják az erdőt, rétet, és már nem bánkódik azért, mert nem nőtt nagyobbra. A tűzokádás pedig már eszébe sem jut. Vannak annál sokkal fontosabb dolgok egy törpesárkány életében. A kis lila és a füttyentő Volt egyszer egy égbe nyújtózkodó mogorva lila hegy. Úgy pöffeszkedett nagy lilaságában, hogy még a napot is eltakarta. Szegény nap, folyton ugrálnia kellett az égen, ha a lila hegy mögül ki akart kukucskálni. Rákuporodott volna a bosszús hegy fejére, gubbasztott volna csendesen, de a hegy, a lilamérgű, a közelébe sem engedte. Élt, éldegélt ennek a hegynek a belsejében egy hegyes orrú pufók béka. Lila volt, akár a hegy, lila fején két pici szem ücsörgött. Hosszú alagutakat fúrt a hegy gyomrába, rótta a sötét folyosókat reggeltől estig, estétől reggelig, hátha rábukkan egy békatársra. Keresztül-kasul futkározott, nyújtotta a járatokat, de a hegy lila hasában híre-pora sem volt senkinek. Így hát magányosan ücsörgött a föld alatt, brekegett, vartyogott, kuruttyolt, ahogy a kis száján kifért. Meghallotta ezt a dühösködő hegy. Lángoló lila haragra gerjedt. Ráncolta csupasz homlokát, roggyantotta lila térdét. – Mi ez a fülsüketítő, dobhártyaroppantó ricsaj? Ki mer itt ihaj-csuhajkodni? – üvöltötte lila fenyőit rázva az égbe nyújtózkodó hegy. – Csak én énekelgetek, a kis hegyes orrú pufók – szólt a béka csendesen és kibújt a föld alól. A mogorva hegy most lilult csak be igazán. A térde kalácsa is feketelilává változott. – Te, te énekelgetsz? Hát megengedtem én, hogy énekelgess, dudorássz, örömködj? – Nem tudtam, hogy engedélyt kell kérnem tőled, ne haragudj! – mondta csendesen a pici szemű béka. – Hogy te milyen csúnya vagy, és még hangod sincs – dobbantott erős talpával a hegy -, eltűnj a szemem elől, de azon nyomban! – De, de ez az otthonom – motyogta könnybe lábadt szemmel a kis lila béka – hova is mehetnék? – Méghogy az otthonod? Hát, ki engedte meg neked, hogy itt élj? Ki hívott téged ide? Itt rád semmi szükség! – dühösködött mély hangjával a lilaharagú. – Nincs hova mennem, hadd maradjak itt – szólt kérlelve a kis pufók -, ígérem, csöndben leszek, észre sem fogod venni, hogy itt vagyok. Na, csak ennyi kellett a mogorva, kőszívű hegynek. Rázkódott benne a harag, csak úgy lógatta a fákat, hegyi bokrokat. Toporzékolt, lódította lefele lila nagy köveit. Zúdult a kőzuhatag, lila dübörgéstől remegett az égbolt. Szegény kis pufók, szedte apró békalábait, ahogy csak bírta. Cikázott, szökkent a sok kő elől. Meg sem állt, vissza sem nézett, rohant a hegyen lefelé. Menekült, földönfutóvá lett. Potyogtak a lila könnyei, lógatta hegyes orrát, azt sem tudta, merre menjen, mitévő legyen, hol találjon új otthonra. Egy mocsaras, kúszó növényekkel tarkított tóhoz érkezett. Szipogva lehuppant egy hideg kőre. Dörzsölte apró szemeit. A nap már megbontotta ágyát, aludni készült. Nyújtózkodott még egy keveset, aztán szelíden végigsimította a lila pufók apró fejét, mintha nyugtatni akarta volna a földönfutót. Nagyon jólesett ez a békának, azon nyomban elnyomta az álom. Pontosan tizenhárom nap és tizenhárom éjjel gubbasztott a hideg kövön. Ott ácsorgott, ott ücsörgött szomorúan, tanácstalanul. Nem volt semmije, magányosan tengette mindennapjait és közben azon gondolkodott, bárcsak ne kuruttyolt volna, akkor a hegy sosem űzte volna el az otthonából. Ahogy így tépelődött magában, különös zajra lett figyelmes. Egy korhadó fatörzs mögül előugrott valaki. Egy zömök békát látott, széles fején nagy vigyor feszített. Vigyorgott a béka, majd rázendített. Füttyögött, fütyölt, fütyörészett, nagy szemeit le sem vette a lila békáról. Ámult-bámult és közben vidámkodott. – Hát te ki vagy? – kérdezte sűrűn pislogva a kis lila. – Azt a harmatkásás békatutaját neki, ez akartam én is kérdezni! – rötyögött hangosan hasát fogva a füttyentő. – Lali vagyok, a földönfutó lila béka – mondta lebiggyenő szájszéllel a kis pufók. – Én meg Bajuszos Béla, a füttyentő béka, örvendek tisztelettel – mondta a vidám béka, és magához ölelte a hegyes orrú kis lilát. – Én is örvendek – suttogta Lali az ölelésben. – Földönfutóóó? Miért vagy te földönfutó? – ráncolta homlokát Bajuszos Béla. – Látod ott messze azt a lila hegyet? Ott éltem, ott volt az otthonom – morzsolgatta kibuggyanó könnyeit a lila béka. – Naaaaaa, ne keseregj, inkább meséld el, mi történt – biztatta kedvesen Lalit a füttyentő. – Egyedül éltem ott már nagyon régóta, és hogy magányom, szomorúságom elűzzem, vartyogtam és kuruttyoltam hangosan. Ezt meghallva a lila hegy elűzött, azt mondta rút vagyok, és nincs ott szükség rám – magyarázta a pufók kisbéka. – Sose keseregj, kedves lila barátom, a legjobb helyre érkeztél. Meglátod mennyi békabarátra fogsz itt szert tenni. Mindenki kuruttyol és vartyog, amikor a kedve tartja, és elárulhatok neked egy titkot. Egyiknek sincs ilyen gyönyörű lila színe, mint neked. – Békabarátok? És itt maradhatok? És új otthont építhetek, alagutakat fúrhatok a föld alatt? És kuruttyolhatok kedvemre? – kérdezte lelkesen Lali. – Hát persze, és szívből örülök, hogy itt vagy – vigyorgott fülig csúszó szájszéllel Bajuszos Béla. – S hogy ezt kellőképpen megünnepeljük, én amondó vagyok, füttyentsünk és kuruttyoljunk, hajladozzanak a nádszálak a hangunkra. Rá is zendítettek. Torkuk szakadtából vartyogtak és füttyentettek. Úszott a hangjuk messzire. És lássatok csodát, egyre több béka ugrott elő a bokrokból, a tóból, a kövek alól. Eperszínű, hupilila, rőtszínű és fekete, pöttyös és csíkos, kicsi és nagy, együtt zenéltek, örültek egymásnak a nagy békazengésben. Azóta Lali ott él a nádas tó mellett, a korhadt fa alatt, mélyen a földben. Új otthonra lelt és igazi barátokra.