A gyerekek számára az a tény, hogy meghalunk, a mesék nyelvén megfogalmazva is nehéz, gyakran elfogadhatatlan és félelmetes, mégis izgalmas és vonzó. A halálról szóló meséket, a családi történeteket nagyon-nagyon szeretik a kicsik, többször kérik, újra és újra hallani akarják. Legyen része az életre való felkészítésnek, hogy bátran beszéljünk, meséljünk a halálról!  Bajzáth Mária mesepedagógus, a Meseközpont szakmai vezetőjének írása. „Anya… ha meghalsz, várj engem a Göncölszekér rúdjának első csillagánál!" Ezt a mondatot, tavalyelőtt súgta a fülembe a kisebbik fiam, miközben a temetőt jártuk. Pár hónapja óriási meggyőződéssel fejtette ki, hogy a halál csak egy más világba vezet. A más világ: a másvilág. Tegnap este azt kérte, olyan mesét meséljek, ami halálos, és tényleg meghalnak benne. Olyat meséltem. Nemcsak azért, mert november van, az enyészet hava, a halottakra való emlékezés ideje. Nemcsak azért, mert virágokat és koszorúkat veszünk, gyertyát gyújtunk, összegyűlik a család, régi történetek, képek kerülnek elő, temetőkbe megyünk, sírok és sírók között járunk.

 

Azért, mesélek neki „halálosakat”, mert foglalkoztatja a halál, természetesen nemcsak őt, hanem szinte minden gyereket. Azokat is, akiknél nem szokás a halottak napi emlékezés. Azokat is, akik esetleg otthon nem is hallanak a halálról. Ők is alkotnak képet róla az ovis és iskolatársak történeteiből, látják a tévében. Nem állandó téma ez a gyerekek között, de visszatérő, minden életkorban elő-elő kerül. A halál része az életünknek, mindannyiunk számára elkerülhetetlen, egészen biztos, hogy mindenkivel meg fog történni. A téma mégis sokszor tabu, sem a szülők, sem a pedagógusok nem szívesen beszélnek róla, kerülik. Pedig a gyerekeket érdekli az elmúlás, az élet végessége, rettenetesen kíváncsiak rá. Kérdeznek róla, mi meg gyakran félrenézünk, kerüljük, nem tudjuk, hogyan közelítsünk, keresgéljük a szavakat, mellébeszélünk. Valaha (70 éve!), abban a sokat emlegetett „régi világban”, a gyerek részt vett a születéstől a halálig tartó minden rítusban, ünnepen, és eseményen. Ott volt az unokatestvérei keresztelőjén, a rokonai esküvői szertartásán, és ott állt a felravatalozott halott mellett is, a nyitott koporsónál. Együtt élt idős, beteg családtagokkal, sőt, korának megfelelő gondozási feladatokat is kapott: beszélgetett, vizet adott. Nemcsak közeli családtag révén került kapcsolatba az elmúlással, hanem akkor is, amikor elvitték halottat látni. Elbúcsúzott a gyerek is a halottól, szóval, főhajtással, érintéssel, de akár csókkal is, fektébe öltöztették, kivitték a temetésre. Naponta látta a halottaskocsit. Saját tapasztalatot szerzett az élet folytonos körforgásáról, és bizonyosságot arról is, hogy a körforgás ellenére az emberi élet véges.   Simonyi Cecília illusztrációja az Ember életideje című meséhez, a Járom az új váramat című mesegyűjteményből. Kezdő lépésként, amikor még „csak” beszélnünk kellene a halálról, és botladozik a nyelvünk, nem találjuk a szavakat, olyankor hívjuk segítségül a mondókákat és a népmeséket. A népmese számtalan lehetőséget kínál az elmúlással kapcsolatban is, ahány gyerek, annyiféle megoldást választ. Mindig azt, amit épp el és be tud fogadni, fel tud dolgozni.   Minden korosztály, minden gyerek, minden élethelyzet, más-más kérdést vet fel a témával kapcsolatban, és különböző válaszra tart igényt. Azoknak, akik nehezen közelítik meg a témát, mindenképp a fokozatosságot javaslom, a gyerek érzi, ha a szó nem hiteles. Ezek a mesék nem a gyászhoz, nem a veszteséghez kapcsolódnak elsősorban, sokkal inkább a felkészítést, ismerkedést segítik. Retteghetünk a haláltól, és vágyhatunk a halhatatlanságra. Nemcsak az életben, a mesében is. A halhatatlanságra vágyó királyfi is ezt tette, olyan országot keresett, ahol a halálnak nincs hatalma. Egy folyó fölött lebegő kastélyban rátalál a halhatatlanság birodalmára, melynek királynőjét feleségül veszi, s boldogan élnek. Azonban egyszer csak vágyni kezd haza, ám a felesége hiába mondja, hogy a halandó világban már évezredek teltek el, a királyfi útnak indul. Otthon tényleg több ezer év telt el, és amikor visszaindul, útját állja a halál, aki jogait követeli. A mese magyar változataiban a hősnek végül sikerül megmenekülnie, és az örök élet birodalmában boldogan él, ám más népeknél meghal. Mindig azt a változatot meséljük a gyerekeknek, amelyik számunkra hiteles. A hangya meg a hó története lehet a következő lépés. A mese minden képe a végességről és a határokról szól, pontosan jelöli ki az erők és az ember helyét a világban, de csak az utolsó sorában jelenik meg a halál, mint erő. Nélkülözhetetlen, életre szóló, helykijelölő útravaló: „Olyan erős vagyok, hogy elvisz a halál.”