– Segítséget hívni… vagy akárhová… Nézzetek már rá! Akármi is történt vele, az nem a mi dolgunk, mi nem tudunk segíteni rajta. Most komolyan… menjünk már!
– Csak nem félsz? – nevetett fel Adria.
Erik elkerekedett szemmel bámult.
– De, félek. És szerintem most ez a normális. Marcell, mondj már valamit te is.
– Ez mozog – motyogta Marcell, szemét pedig le sem vette a kráterről.
– Miii?
A lyukban heverő lény feje megrázkódott, és tüdőkaparós nyögdécselés szakadt ki belőle. Megpróbált feltápászkodni, de azonnal összecsuklott.
– A nagyúr… elbánt velem… – hörögte. Hangja olyan volt, mint a köhögés.
– Engem nem érdekel – nyöszörögte Erik. – Én mentem.
– Nyugi van – mondta Adria. – Ez biztos filmforgatás.
– Akkor hol vannak a kamerák? És miért engedtek volna ide minket? Nekem ez sok. Én tényleg lépek, kérlek, gyertek ti is.
– Talán igaza van… – mondta Marcell.
– Gyávák – mosolygott Adria, és közelebb lépett a gödörhöz.
Undorította az odalent heverő lény, mégsem tudta nem őt figyelni. Azok a karmok a kezén… olyan volt, mint egy vadállat. Nem, a vadállatoknak nem ilyen karmuk van. Ilyen a szörnyeknek van. Adria tudta, hogy az öccsének igaza van, és menniük kellene, mert valami félelmetes dolog történik velük, de ő nem félt. Nem csak most, máskor sem. Szinte nem tudott félni, és emiatt nagyon gyakran bajba keveredett. Persze, ő is megijedt dolgoktól, de az ijedtséget mindig legyőzte a kíváncsisága. Ha valamitől tényleg félt, az csak olyan dolog lehetett, mint a biológia dolgozat. Vagy a fizika dolgozat. Vagy a kémia. Vagy a matek. Vagy bármilyen dolgozat és feleltetés. De most semmi ilyesmi, „csak” egy szörny várt rá, ezért Adria érdeklődve hajolt a lyuk fölé.
– A nagyúr küldött titeket? – visított fel hirtelen a lény, és most egyetlen mozdulattal kiugrott a gödörből, pont Erik elé.
Erik ordítva terült el a földön.
– M-minket nem küldött senki – dadogta. – Magunktól jöttünk… de bár ne jöttünk volna…
– Nyeszlettek is vagytok ahhoz, hogy a nagyúr veletek dolgoztasson. De mégis… ki másnak lenne ereje és oka ahhoz, hogy így elbánjon velem?
– Ki… ki vagy te egyáltalán? – kérdezte Marcell, és hátrálni kezdett.
– Miért, kinek látszom?
– Egy vámpírnak… – mondta Adria, és alaposan végigmérte a szörnyszerű idegent. A filmekben a vámpírok sokkal helyesebben néznek ki, és most bosszantotta, hogy neki csak egy ilyen ocsmányság jut.
– Vámpír? Az meg mi?
– Hát… öö… neki is vannak is ilyen éles fogai… meg minden… – vetette oda Adria.
A lény megnyalta a fogsorát, ahonnan húscafatok lógtak ki. Hosszúkás, vágott, fekete nyelve volt. Elsétált a gyerekek előtt, jól megfigyelve mindegyiket. Most lehetett csak látni, hogy a hátán lógó bőrdarabok tényleg szárnyak, hasított szárnydarabok.
– Te egy angyal vagy? – kérdezte Marcell.
– Angyal? – kérdezett vissza a lény. Kicsit még mindig kóválygott. – Mit csinál egy angyal?
– Hát… izé… repül, meg embereken segít… meg ilyesmi…
Az idegen gonoszul elmosolyodott.
– Igen, angyal vagyok – jelentette ki végül.
– Angyalnak elég ronda – súgta Adria. – Mondjuk vámpírnak is…
– Vigyázz, mit beszélsz! – sziszegte a lény, és egy pillanattal később már Adria előtt csattogtatta éles fogait. – Különösen ne kritizáljon, egy olyan lány, akinek a haja olyan, mint a gubancos lószőr.
Adria arca elkerekedett, és nem csak a rothadó bűztől, ami az idegen szájából dőlt.
– Hé! – háborodott fel. – Nekem te ne szólj be!
– Kérlek, kérlek, ne bosszantsátok fel! – könyörgött Erik. – Mindketten nagyon szép lányok vagytok, csak menjünk végre haza, és akkor senkinek nem lesz baja.
– Lányok?! – Marcellból és Adriából egyszerre szakadt fel a kérdés. Olyan értetlenül pislogtak körbe, mintha valami a szemükbe ment volna.
– Mégis mit gondoltatok? – kérdezte a lény.
– Izé… csak még nem volt alkalmunk jobban megfigyelni – magyarázta Marcell.
– Te, lány? – kuncogott fel Adria, pedig ahogy jobban megnézte a sötét lepelruhákat, amit a lény viselt, tényleg meglátta a nőies alakját.
– Benned aztán van kurázsi. Életed szerencséje, hogy nem egy héttel korábban találkoztunk, mert akkor még más idők jártak nálam… Inkább azt mondd meg nekem, te vihogó pávián, hová kerültem?
Adria arca vörösre váltott, fejben pedig végigpörgette az összes sértést, amit ismert, hogy kiválaszthassa közülük a legmegfelelőbb visszavágást, de mielőtt az kirobbanhatott volna belőle, Erik odaugrott és befogta a száját.
– Miért, merre tartottál? – kérdezte Marcell.
A bőrszárnyas lény elgondolkodott.
– Otthagytam a nagyurat – felelte, de úgy tűnt, inkább magához beszél, mintsem a gyerekekhez. – Mondhatni, menekültem. Aztán egy villanás… valami eltalált. Mi más lehetett, mint a nagyúr bosszúja? Utána pedig itt tértem magamhoz.
– És ki ez a nagyúr, aki elől menekülsz?
A lény végigmérte Marcellt.
– Természetesen, Árész, a hadak ura, a háború istene, a dühödt csaták királya.
– Természetesen… – nyögte Marcell.
– Ez nekem már tényleg sok – mondta Erik, és elengedte Adria száját. Lerogyott a földre. – Árész, a háború istene?
– Ne ijedj már be, csak szórakozik velünk – felelte Adria.
– Nézz már rá, hogy néz ki! – sóhajtott Erik. – Kötve hiszem, hogy szórakozik.
Adria a földön gubbasztó, kétségbeesett öccsét figyelte. Nem szerette, hogy ilyen könnyen megtörik. Aztán észrevette, hogy az idegen szörny őt figyeli. Pontosabban a haját. Odakapott és elkezdte lesimítgatni. A haját sem szerette. Sőt, kifejezetten utálta, hogy ilyen boglyas, mindenfelé álló haja van. Próbálta már hajvasalóval kiegyenesíteni, de az csak idei-óráig segített, neki pedig nem volt türelme minden alkalommal egyenesítgetni.
– Szerintem ő tényleg ismerheti Árészt – folytatta Erik.
– Megvan! Kandi kamera! – kiáltott fel Adria. – Valaki bolondot akar csinálni belőlünk. És azért nem látjuk a kamerát, mert rejtett. Nehogy bedőljetek, mert az összes ismerősünk rajtunk fogja betegre röhögni magát.
Adria először Erikre, majd Marcellra nézett. Egyiküket sem lelkesítette fel a beszéde, elveszetten néztek maguk elé, mintha nem akarnák elhinni, ami velük történik.
– Mert ez csak mitológia… nem? – erősködött tovább a lány. – Görög istenek nem léteznek… ugye?
– Mi ez a hitetlenség? – hördült fel a lény. – Kétségbe vonjátok Árész hatalmát? Ti ostobák, most retteghetitek a bosszúját!
– Nem vonunk kétségbe semmit – sietett a válasszal Erik. – Csak…
– Csak nem értjük, mi történik… egy csomó kérdésünk van – fejezte be Marcell.
– Ó, kérdéseim nekem is vannak – húzta el a száját az idegen, húsos, elnyűtt ajka repedezett volt –, de ti nem válaszoltok rá. Megkérdem hát még egyszer, mi ez a hely, hová kerültem?
– A Földre – motyogta Marcell.
Erik értetlenül nézett a barátjára.
Marcell meghúzta a vállát, látszott rajta, hogy zavart. – Azt mondja, hogy angyal… akkor biztos az égben lakik… most pedig a Földön van…
Adria felröhögött.
– Mulatni próbáltok rajtam? – hördült fel a lény.
– Dehogy! Soha! – kiáltozott Erik. – Én azt hiszem, tudom hová kerültél: A jövőbe. Legalábbis neked ez a jövő, nekünk viszont a jelen.
– Kezdem elveszteni a türelmem – mondta a sötét alak, és előcsapta a bal kezén lévő karmokat.
– Várj, megmagyarázom! Árészről, akiről beszélsz, több ezer évvel ezelőtt születtek történetek, azóta senki nem hallott róla. Ezért gondolom, hogy a múltból érkeztél ide.
– Átversz! – lihegte a lény, de az arcára torz mosoly húzódott.
– Nem. Eszembe sem jutna – tiltakozott Erik, kezét pedig könyörgően összekulcsolta.
Adria fejcsóválva figyelte ezt a meghunyászkodást.
– Árész nem ad életjelet magáról? – az idegen elgondolkodott, és teljesen visszahúzta a karmait.
– De a többi isten sem – hadarta Erik. – Biztos meghaltak.
– Hmm! Egy isten nem hal meg egykönnyen… Mégis… hinni akarok neked. Azt mondod, ez egy Árész nélküli világ?
– Eleget kérdeztél, hogy most már mi is kérdezhessünk – vágott közbe Adria. – Arról beszélj, mi dolgod van neked ezzel az Árésszel? Mit tettél, hogy menekülnöd kell előle?
– Kérlek, ne is figyelj rá! – mondta Erik. – A nővérem nagyon ostoba, természetesen semmi közünk ahhoz, hogy te meg Árész, mit csináltok.
– Látszik rajta, hogy ostoba – bólintott a lény.
– Mi? – hördült fel Adria, és fejét az idegen arcába dugta, majd vicsorogni kezdett rá.
– Ez tényleg ostoba – rázta meg a fejét Marcell.
– Van itt még valami – akasztotta meg a civakodást Erik, és elrángatta onnan Adriát.
– És mi lenne az?
– Amikor először észrevettünk, fénycsóvaként szálltál az égen, aztán lezuhantál ide. De volt egy másik fénycsík is, ami máshová csapódott be…
– Lehet érkezett még valaki? – gondolkodott el a lény. – Ha megtalálom, az sok mindenre választ adhat.
– Az erdőbe zuhant, ami nincs is messze – mondta Marcell, és elmutatott jobbra.
– Igen, igen – erősítette meg Erik. – Nézd meg az erdőben, mi pedig akkor haza tudunk menni.
– Vezessetek!
– De mi… – kezdett bele Erik.
– Azt hiszed, pont mi fogunk vezetni…? – legyintett rá Adria. Kíváncsi volt, mit találnának az erdőben, de ahhoz egyáltalán nem volt kedve, hogy ez az akármicsoda ugráltassa. Majd, ha ő magától akar menni… talán akkor segít neki.
– Vezessetek! – ismételte meg a lény, most már dühösen, és nem is várta meg a választ. Megragadta Eriket, majd ugyanígy tett Adriával és Marcellel is. Egyszerűen felnyalábolta őket.
Erik ordított, Marcell szitkozódott, Adria pedig rugdosta a lényt. De semmi sem hatott rá. A hátán lévő szárny ugyan tépett bőrdarabnak tűnt, mégis képes volt a levegőbe emelni az egész társaságot.
Mint egy megtépázott denevér, úgy szálltak előre az erdő felé.
(Folytatás)
|