Az egyik – fordítója, Göncz Árpád ajánlása alapján is – „alighanem a világ legterjedelmesebb tündérmeséje”, és első kiadója javaslatára három vaskos kötetben jelent meg.
A másik történet hétrészes regényfolyam, s ennek minden egyes darabját mégis repesve várta, és rongyosra olvasta a közönség. Egy olyan közönség, melynek java része egy olvasási nehézségekkel küszködő korosztályhoz tartozik, és amely – egyes szakemberek vészjelzései szerint – leszokóban van az írott szövegek befogadásáról. E sorok írója persze nem ígéri – nem ígérheti –, hogy megnyugtató és egyértelmű választ ad a cím alatt föltett kérdésre, viszont állítja, hogy egy bizonyos nézőpontból vizsgálva szövegeket, közelebb kerülhetünk a megértésükhöz.
A híres varázslótanonc a tűz serlegével
Mesés „peep show”
De miféle történetekről is beszélünk?
Tolkiené egy alternatív kozmoszban játszódik, melynek terei csak távolról idézik föl a mi világunkat, szereplői nem létező, de mégis valahonnan ismerős nyelveken beszélnek, történései messze esőek, időnként ködösek, és akkor is szomorúság bujkál bennük, amikor a legtündöklőbbek. E mindenségnek ráadásul vannak olyan még távolabbi és elzártabb helyszínei is, amik a halandók számára mindörökre megközelíthetetlenek és tiltottak.
Rowling története az ismert világban indul, de feltár egy másik valóságot is, amely ugyan a mi univerzumunk részeként megjelenített, ám mégis rejtett, és az alkotó egyértelműen a tudomásunkra hozza, hogy számunkra meg nem engedett, és előlünk rejtve is marad mindörökre. A szerzők exkluzív és megközelíthetetlen helyszínekre adnak bepillantási lehetőséget hol annak a „konyhalánynak” a nézőpontjából, akinek a főkomornyik kivételesen engedélyezte, hogy a küszöbről kukkanthasson a bálterembe, és távolról elgyönyörködjön az előkelő közönségben, hol pedig egy „belső komorna” szemszögéből, aki a hálószobatitkokat is megismerheti, de mégsem lesz soha családtag. Halandók vagyunk és muglik; varázstalanok, és faragatlanok: ki vagyunk tiltva Valimarból, mert Ilúvatar ajándékát, a halandóság bélyegét viseljük homlokukon, és ki vagyunk tiltva Roxfortból is, mert nem nyertük el a kiválasztottságot. De mi, az elzárt világ bennfenteseihez képest kitaszítottak, megvetettek és lesajnáltak, mégis szívszakadva leskelődünk befelé, és hálásak vagyunk a tudás azon morzsáiért, amiket a szerzők elénk szórnak.
Nyilvánvalóan jólesik nekünk, és szükségünk is van erre a leselkedésre, különben nem bámészkodnánk oly kitartóan. Az a ködös és határozatlan érzés munkál bennünk, hogy amit megismerünk, teljesebb emberré tesz minket, titkok tudójává. Ugyanakkor fájdalmas, emésztő vágyakozás kínoz; mi is inkább e tőlünk elzárt, távoli tereken lennénk, mintsem saját környezetünkben.
Amikor a szereplők még gyerekek voltak
Szorongások, vágyak hálójában
Ez a szenvedély ősi és emberi. Nem csak mi éljük meg; elődeink számtalan nemzedékében benne lobogott, csak éppen azzal a reménységgel könnyítve, hogy egykor majd bebocsátás nyerhető a rejtőzködő, elzárt terek felé. Mondhatjuk, hogy a régiek boldogabbak voltak nálunk, hisz a boldogág mindig relatív; jelen és múlt viszonyítása tárja föl, de csakis akkor, ha a jelen kevésbé örömteli a múlthoz képest. Apáink számára, ha nyomasztó is volt az őket körülvevő valóság, adva volt egy azon túl lévő alternatíva, amely teljességet és kielégülést ígért. Ám Leibniz és Voltaire ideje óta az úgynevezett „civilizált” társadalmakban gondosan megtanítnak rá minden felnövekvő nemzedéket, hogy világunkon kívül másik – jobb – nem létezik.
A gyűrűk ura mesés világai
A modern ember szorongások, vágyak hálójában vergődik, de ezekből nincs aki vagy ami kisegítse. Az úgynevezett racionalitás, a „valóságok” világa nem ad semmi vigasztalást – még azzal együtt sem, hogy őszinteséget ígér az elveszített irracionalitásért, az eltűnő álmokért cserébe. A racionalitás kizárólagos magyarázatot kreál a valóságról, amit hitelesnek állít be, ám magyarázatai gyakran legalább annyira állítólagosak, mint az irracionalitáséi. Az a történet, amely szerint egy semmihez közelítő kicsiny pontból egy hatalmas ősrobbanást követően lett a végtelen mindenség, az átlagember számára valójában semmivel sem igazoltabb vagy megfoghatóbb annál, mint ami így kezdődik:
„Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.”
A racionális magyarázat ráadásul egyáltalán nem tisztázza az ember szerepét a világban. Pedig – valljuk be – bennünket talán ez érdekelne leginkább. Az a kommentár, amit a racionalitás az ember jelenlétéhez fűz, inkább lehangoló, de mindenképp kevésbé érdekes és lelkesítő annál, amit az irracionális világképet megjelenítő szövegek, a mítoszok tárnak elénk.
Forrás: Nyelv és Tudomány
|