A történet, egy norvég tündérmese, az East of the Sun and West of the Moon (A Naptól keletre, Holdtól nyugatra - a Szépség és a Szörnyeteg is ebből ered) vonalát követi és szövögeti keresztbe-kasul. Az eredeti mesét nem ismertem, így kellemes, és izgalmas meglepetés volt minden történés. Északi világgal, mondákkal és babonákkal díszített, izgalomtól feszülő mese mindazoknak, akik újra át akarják élni milyen volt csillogószemű gyermekként várni és átélni a csodát.    „Ragyog. Holdfény az ajtóban. Elakad a levegő. A szívem kiugrik. Holdfény az ajtóban. És ragyog… A remény.” Főszereplőnk Rose, északi gyermeknek született (ezen égtáj felé fordulva pottyant a világra), ám mivel északinak születni egyet jelent az örökös (el)vándorlással, új tájakra, emberekre, ingerekre vágyakozással, ezért Rose édesanyja megpróbálja eltitkolni a születés körülményeit. A végzet azonban, mint a mesékben, és mint az életben is mindannyiszor, utolérik a lányt. Egy fehér medve formájában, aki segítséget ajánl a nélkülöző és beteg gyermekkel küszködő családnak, azzal a feltétellel, hogy legkisebb gyermeküket, Rose-t magával viheti. És ez még csak a történet jéghegyének csúcsa. „Ez a baj, ha megszeretünk egy vad teremtést: a végén mindig csak a mögötte becsukódó ajtót bámulhatjuk. Mégis, hozzá lehet szokni.” A rövidke fejezetekben más-más elbeszélők szemén keresztül éljük át a kalandot, ettől a történet változatos, még színesebb. A hangvétel leginkább melankolikus, néhol cseppnyi varázzsal, máskor odahasító drámával, de összességében olyan, mintha az ember tényleg egy forrón lobogó, lágyan pattogó kandalló előtt ülne egy meseszőnyegen, gőzölgő bögrével a kezében, míg odakint hol puhán, hol keményebben hull a hó. Talán YA-nak aposztrofálnám, de még abból a fajtából, amibe nem kell szerelmi háromszög vagy libahangon röhögő fruskák, a vámpírok nem szépfiúk és nem hálóz be mindent a szex. Hagyományos és hagyományőrző. Klasszikus. Mesésen életszagú és életszagúan mesés.