Dani apja váratlanul levelet küld a Facebookon, az apja, akiről a fiú semmit nem tud, és aki ebben az üzenetben elmeséli az életét, legalábbis a Dani anyjához kötődő rövid időszakot. Tulajdonképpen önéletírás, egyes szám első személyben. Daninak szembe kell néznie a kérdéssel, mennyire hozzáférhető a család múltja, miközben meg is kell alkotnia a múltat, amit úgy tehetünk a legegyszerűbben és legkevésbé őrjítően, hogy történetté alakítjuk azt. Viszont minden történet fikció, így a regény egyik alapvető kérdésévé az válik, hogyan működhet a jelenben egy utólag megkonstruált múlt? Általában az olvasó elfogadja Le Jeune önéletrajzi paktumát (vagyis elhiszi, hogy az életét elbeszélő illető igazat ír), de ezt Dani ösztönös reakcióként utasítja el. Keresi a hibákat a szövegben, mi az, ami nem lehetett úgy, ami nem stimmel. Ez az elutasítás nemcsak a szituáció és a fiú jellemének sajátja, hanem a közeg, a nevelés, a kultúra terméke is. A reakcióképződmények kultúraellenes ösztönök, kompenzálási folyamatok, ilyenek például az alázatossággal szemben az agresszió, vagy a szeméremmel szemben a szexuális féltékenység.   Dani anyja egy speciális riasztónak köszönhetően pontosan tudja, fia mikor lép ki és be a lakásajtón, vagyis gondoskodásával Dani szabadságát korlátozza. Egymáshoz fűződő freudi viszonyuk megjelenik a szexualitás kapcsán: „Dani felsandított rá. Baromi jól néz ki, gondolta magában, biztos, hogy léteznek lazább anyák, meg jobb fejek is, de az én anyám a legjobb nő. (…) Dani látta, hogy néznek a férfiak az anyjára az utcán, az edzőteremben vagy bárhol, és azt is látta, hogy ezek a sóvár tekintetek hogyan semmisülnek meg az anyja láthatatlan pajzsán” (29-30. o.). Másrészt pedig számukra a család fogalma, főleg az anya szemszögéből, a kölcsönös hasznon alapul. A szeretet tételekre bontva, az örömszerzés és még inkább a kínkerülés egységeként jelenik meg. Például az idő tekintetében, a közös edzés, a számítógépes játék használata, a szabadidő lehetősége és mindennek az ellenőrzése óraműpontossággal működik az anya fejében. A társas együttlétből származó kínok a regény szituációinak alapjai, a környezet megóv és megbetegít egyszerre.   A könyvben a szülő-gyerek viszony nemcsak Dani és az anyja kapcsán, hanem általános problémaként jelenik meg. Zsu szerint „nem tudunk mást csinálni. Vagy ugyanazokat a hibákat követjük el, mint ők, vagy pont az ellenkezőjét. De nem tudunk kilépni. Ezt tanultuk. Kész.” Zsu soha nem akar hazamenni, mert a szülei vadállatként viselkednek otthon, ráadásul a lány a többiek tapasztalati hiánya miatt megértés helyett csak egyetértésben tud gondolkodni, mert megérteni nem lehet, viszont így könnyen kibúvóvá válik, magába fojtja a gondjait. „A megértésnek az egyetértésen nyugvó történésében beálló totális zavarodottsága az, amit neurózisnak nevezünk, s ez motiválja az ürügy interpretációját és a visszajutást a „vélt” mögé.”[1] Zsu kifakadására Lilla így reagál: „Szerintem ez faszság, Zsu. (…) Nem tolhatunk minden felelősséget le ezzel az idióta nyafogással! Igenis magunk alakítjuk az életünket.”(106. o.) Valójában Dani Zsuhoz hasonlóan diszfunkcionális családban él, azzal a különbséggel, hogy az erőszak, a felelősség és a determináltság kérdései elnyomva, interiorizálva jelennek meg, nem fejezik ki őket, még a Zsu szüleihez hasonló állatias módon sem. Függő személyiségek, akik között a bűntudatkeltés és az érzelmi zsarolás egyértelműen eltorzult kapcsolatokhoz vezetnek. Danit a kerekesszék izolálja a külvilágtól és egyben össze is köti azzal, a többiektől való különbözősége és a másokra való hasonlítása egyszerre határozza meg az identitását. A szülő-gyerek viszony legáltalánosabb problémája, a megértés hiánya, illetve a szabadság korlátozása és az ellenőrzés mellett az egymáshoz fűződő viszonyuk, például Dani és anyja esetében sem arról van szó, hogy ne szeretné Danit az anyja, vagy gonosz lenne, sőt, de nem veszi észre, hogy mindenképpen a saját hibáit és rossz döntéseit akarja ráerőltetni. Persze Daniék esete speciális, mert a tolókocsi folyamatosan előtérben van, mindent kitölt, még ha nincs is mit foglalkozni vele konkrétan, passzívan elterjeszkedik; így minden egyéb gondolatnak úgy kell erőszakosan helyet szorítani.   A fiú egy hirtelen ötlettől és lehetőségtől vezérelve ellopja anyja hitelkártyáját és elszökik Németországba, hogy meglátogassa az apját, viszont nem figyelmeztette őt előre, hogy tolószékes, ezért a reptéren megijed a helyzettől, és kibújik a találkozás alól. Helyette új célt tűz ki magának, el akar jutni Spanyolországba a Barca meccsre. Maga az utazás a gennepi liminalitás szerint működik, vagyis Dani létrehozza, belekényszeríti magát a határhelyzetbe, elszigetelődik a mindennapoktól, ahová az utazás végén átváltozva, új identitással visszatér. A szökés pillanatától kezdve olyan lesz a regény, mint egy hollywoodi film, állandó pörgéssel és túlságosan hihetetlen fordulatokkal. A kaland lesz az első, kárára a nyelvi kidolgozottságnak, a karakterek, szituációk, helyzetek, jelenetek felépítésének. Túl szépnek tűnik, hogy egy tizenéves srác képes átjutni a fél kontinensen úgy, hogy minden nap szerez pénzt, ételt és legtöbb esetben szállást is magának, minden nap segítségére siet valaki, és nemhogy haja szála se görbül, hanem ráadásul mindenki, akivel csak találkozik, megtestesíti az erkölcs, a segítőkészség és az emberség maximumát. És innentől kezdve meghosszabbodnak a fejezetek is, illetve a fejezetek közti ellipszisek mértéke is sokszor megnő, a történések sűrűn követik egymást, a tér alá van rendelve az időnek.   Az erőszak minden formája végigkíséri a regényt, legyen az verbális vagy tettleges, verekedés vagy szexuális zaklatás, bár sok esetben a fordulatos elbeszélés miatt megmarad „feldobott témának”. A szövegben megjelenő erőszak egyrészt az ábrázolt erőszak természetére, másrészt a kín, a szenvedés, a fájdalom „olvashatóságának” határaira és konvencióira irányítja a figyelmet.[2] Előfordulnak esetek, amikor a verbális agresszió, a „beszólások” mögöttes tartalma messzire vezethetne. Például a regény már az elején érinti a társadalmi nemmel kapcsolatos problémákat, amikor az egyik srác nem mer segíteni egy lánynak a pakolásban, mert a legutóbb egy osztálytársnője „leüvöltette a fejét”, hogy „miért különbözteti meg őt nemileg”, és „takarodjon az őskori viselkedésmintáival vissza a barlangba”. Amire a legtöbb gyerek úgy reagált, hogy „ez a csaj egy femináci”, „hisztis picsa” és „kéne már neki egy pasi”. (9-10. o.) Ezek a sajnos tipikusnak mondható reakciók felvetik a kérdést, miért szitokszóként működik a feminista, a szó jelentése hogyan változott, illetve a ma magukat feministának valló emberek mekkora része tud túllépni a bináris oppozíció pólusainak megfordításán, és magát a rendszert megkérdőjelezni.   A történetet egy mindentudó elbeszélő meséli el, akinek a stílusa nagyon csapongó, a különböző hangok sokszor erőltetettnek hatnak, mintha az elbeszélő rá akarna kényszeríteni valamilyen olvasásmódot, hangulatot vagy értelmezést az olvasóra. A gyermek- és ifjúsági irodalomban sok esetben problémás a szleng használata, mert hiteltelenné teszik a szereplőket. Ez a Szabadlábon esetében is így van (a káromkodásoktól eltekintve), csak egy felnőtt nézőpontú közvetettséggel tudnak megszólalni a regény szereplői. Az olyan szlengek használata, mint a „dilis bige” aligha mondható aktuálisnak ma a gimnazisták körében.   Dani az útja során szembesül az „sz”-faktorral, és az „sz”-nek minden változatával: szánalom, szabadság, szerelem és személyiség. Ezek mind konstruált szituációkban jelennek meg, vagyis ahol nem Dani áll a középpontban, hanem maga a szituáció, amelyben Dani valamilyen tényezőként azonosítható. A regény elbizonytalanítja az ember (ön)észlelését, vagyis saját magunk definiálását. Lehet-e (és kell-e) előzetes struktúrák, hatástörténet és torzító körülmények nélkül néznünk magunkra, milyen mértékben és milyen módokon ismerhetjük meg magunkat? Mészöly Ágnes regénye rengeteg kérdést vet fel, rengeteg problémát tematizál, és bár nem végig koherens, kellőképpen kifejtett szituációkat mutat be, nagyon bátran próbál meg lebontani olyan falakat, gátakat, gátlásokat, amelyek nemcsak a célközönség korosztályát érintik. JEGYZETEK [1] Hans-Georg Gadamer, Szöveg és interpretáció ford.: Hévizi Ottó = Szöveg és interpretáció, szerk.: Bacsó Béla, Cserépfalvi Könyvkiadó, 31-32. [2] „A fájdalom mint olyan nem ábrázolható és csupán hatásai révén kommunikálható instancia.” (Deres Kornélia, Szenvedő testek és (hason)másaik, Műút,  2016058-as szám)

Forrás: tiszaonline.hu