A szüleim otthon dolgoztak, és miután délelőttös ovis voltam, illetve mivel iskolás koromban sem kellett a napköziben senyvednem, rengeteg időt töltöttünk együtt. Ezt azonban nem éreztem kivételesnek. Inkább volt megszokás, mely sok esetben szült frusztráló és gyermekként érthetetlen helyzeteket. Anyuval soha sem unatkoztam, mindig ott volt velem, nekem. Egyre ment, hogy rántottát süt, matekpéldát magyaráz, vagy szobrot farag.
Apámhoz nehéz volt közel férkőzni. Gyakran vont kényelmetlen falat közénk a festőállványa. Ami viszont az alkotást illeti, soha senkitől nem tanultam annyit, mint tőle. Ennek ellenére a műterem sokáig olyan volt nekem, mint egy örökké változó, óriás játszótér. Aztán persze hamar tudatosították bennem, hogy ez igazából a felnőttek játszótere, minek következtében kicsit megkopott a varázs. Szívesen mentem le, ha éppen nem volt bent senki, de az már nem az én műtermem volt - az első igazi munkáim a szobámban születtek.
De a műtermek még így is végigkísérték a gyermekkorom. Ha kinéztem az ablakomon, a dombtetőn műtermes házakat láttam. Ha vendégségbe mentünk, a házigazda a műtermébe invitált, és anyám mellett ülve kényszeredetten hallgattam a felnőttek művészetről folytatott unalmasabbnál unalmasabb beszélgetéseit. Nyaranta művésztelepekre jártunk.
Az egyiket apám vezette. Varázslatos helyek voltak. Magával ragadó és inspiráló volt a környezet, nemkülönben az ott megforduló emberek, játszótársak azonban csak elvétve akadtak. Így aztán, ha a szünetekben a kedvemre való játékoknak és játszópajtásoknak nemegyszer híján is voltam, az alkotói kíváncsiságomat legalább maradéktalanul kielégíthettem. A művészet tehát, ha közeg, nem mindig és nem feltétlenül izgalmas, de kétségkívül jelentékeny része volt az életemnek, gyermekkoromban mindenképpen.
-
Az Iparon animációt tanultál, most mégis szinte csak grafikával foglalkozol. Nem hiányzik a filmezés?
A diplomafilmem után, sajnos, nem nagyon volt lehetőségem igazán kedvemre való animációs munkában részt venni. Néha külsősként bedolgozom különböző projektekbe, de ezek igazából rutinmunkák, és a kreativitásnak nem engednek sok teret. Meg aztán negyedikes voltam, amikor megszületett a kislányom, ami gyökerestől felforgatta az addigi életemet.
Az utolsó egyetemi évre a Lili is beköltözött a kollégiumba, és kilenc négyzetméteren másodmagammal újra kellett gondolnom a lehetőségeimet. Animációs munkák helyett az adott körülmények között kényelmesebben végezhető grafikai munkákat vállaltam. Elkezdtem magazinoknak dolgozni, majd kisvártatva olyannyira megszaporodtak a felkérések különböző újságoktól és könyvkiadóktól, hogy már nem volt égető szükség váltani az amúgy jobban fizető, de megterhelőbb animációs munkákra. Meg aztán egyre inkább úgy éreztem, hogy kedvvel csinálom, és mindig találok benne új kihívásokat. Az utóbbi időben például egyre több időt szentelek a különböző webes alkalmazási lehetőségeknek. No, és persze az sem utolsó szempont, hogy így azért még mindig több időt tölthetek a családommal. A klasszikus animációs munkák még mindig izgatnak, de annyira azért nem, hogy feláldozzam érte az illusztrátorként előttem álló lehetőségeket. Mindegyik terület teljes embert kíván.
-
Kik a kedvenc illusztrátoraid, illetve van-e, volt-e igazi mestered a főiskolán?
Mivel az egyetemen nem a grafika volt a fő szakom, így az ott tanító mesterektől nem igazán tanulhattam. Átfedés persze volt. Animáción tanultunk például figuratervezést, Richly Zsolt, aki ezt a tárgyat vitte, nagy hatással volt rám, és az a rengeteg kritika és tanács, amellyel annak idején elhalmozott minket, később azért csak leülepedett, és ha mindenben nem is osztottam a véleményét, bizonytalan helyzetekben még mindig támpontot adhattak a tőle felidézettek. Az igazság azonban az, hogy az egyetemen a legtöbbet egymástól tanultuk. És bár lelkesedésből nem volt hiány, a megfiatalított tanszékről hiányoztak az igazán jó pedagógusok, hiányzott a szakmai tapasztalat, és a modern technikai háttér és ismeret. Sajnálom, hogy már nem tanulhattam a régi nagyoktól.
A használható gyakorlati ismereteket azért csak összeszedtük különböző stúdióknál. Felkérések már az egyetemi évek alatt érkeztek, amelyeket persze nem utolsó sorban annak is köszönhettünk, hogy a Magyar Iparművészeti Egyetem hallgatói voltunk. Ez hatalmas előnyt jelentett. Az igazi mesterek mellett a példaképek is hiányoznak az életemből. Vannak azonban alkotók, akik előtt bármikor megemelem a kalapom. Ilyen például Réber László, Dargay Attila, Jankovics Marcell vagy Orosz István. És vannak kortársak, akiknek a munkáit szívesen lapozgatom, mert elindítanak bennem valamit. Ilyenek Kárpáti Tibi és Gyöngyösi Adrienn rajzai, vagy éppen Kudász Arion fényképei. A nemzetközi felhozatal már sokkal színesebb és gazdagabb. Ami a közelmúltból megragadt: Craig Thompson Good-bye Chunky Rice című képregénye, J. Otto Seibold vektoros munkái, Dave Mckean hátborzongatóan magával ragadó rajzai Neil Gaiman írásaihoz, vagy Rhode Montijo, és az ő ellentmondásos happy-tree-friends-es horrorját tökéletesen ellenpontozó szösszenete, minimál-remekműve, a Nino Nube (Cloud Boy). De ha nincs Moebius és az Idő Urai, E.H. Shepard, a Magyar Népmesék, Halász Judit, Bálint Ágnes vagy Norstein Süni a ködben című animációs rövidfilmje, azt hiszem, most biztos nem tartanék itt.
-
Miért fordultál a gyerekkönyvek felé, és mit gondolsz a magyar gyerekkönyvek illusztrációiról?
Miután az animációs munkáktól a fent említett okok miatt a grafika felé fordultam, azonnal kitűztem magam elé egy célt, amely a megélhetés mellett értelmet ad az egésznek. Mégpedig azt, hogy egyszer, valamikor, gyermekkönyveket fogok illusztrálni. Bár, ha jobban belegondolok, nem is volt ez olyan hirtelen elhatározás. Még kisiskolás voltam, amikor beválogatták néhány rajzomat egy verses antológia illusztrálásához. Ez annak idején akkora büszkeséggel töltött el, hogy a fejembe vettem, egyszer majd végigrajzolom az összes kedves könyvemet. Talán valamelyik Lázár Ervint el is kezdtem azon melegében, és bár a vállalás valahol megakadt, tudat alatt azért magammal vittem.
Aztán már terhesen, a Lilit várva, volt egy olyan lehetőség, hogy Janikovszky Éva Örülj, hogy lány című könyvéből merítve készítsem el a diplomafilmemet. Felvettem vele a kapcsolatot, tetszett neki a téma, nagyon lelkesek voltunk, és bár a film idő és kellő pénz híján nem jutott túl a kezdeti fázisokon, az írónővel való beszélgetések, és az elkészített vázlatok nyomán összeállt bennem egy képes könyv váza. A gyermekvárásról szólt volna, amit aztán addig formálgattam, mígnem teljesen váratlanul meg nem érkeztek az első felkérések különböző gyermekmagazinoktól, majd az első könyv, melyet követett a második, a harmadik, és mire észbe kaptam, már gyermekkönyv-illusztrátorként emlegetett mindenki.
Egyszer bekopogtam egy nagy kiadóhoz egy ötletemmel. Tetszett nekik, csak megkértek: - Legyen kicsit gagyibb, kicsit egyszerűbb, és talán kifizetődőbb lenne, ha X Y bejáratott grafikai stílusába fordítanám át a karaktereket. No, akkor azért csalódtam kicsit. Egyébként ezekkel a kiadványokkal szuper- és hipermarketek könyvrészlegében raklapszám találkozni. Másrészről viszont biztató, hogy folyamatosan jelentek, jelennek meg a hazai alkotók igényesen illusztrált könyvei is. De a legszomorúbb mégis az, hogy olyan is előfordult már, hogy csak azért jelenhetett meg egy érdekes, beidegződéseket megkérdőjelező munka, mert az alkotók, mondjuk, ingyen a kiadó rendelkezésére bocsátották az anyagot. Ilyen is van.
Merthogy kicsi ez a piac, és rentábilisan nem lehet akármivel megjelenni. És itt a kiadó, nem az alkotók financiális szempontjairól beszélek. Én szerencsés vagyok, mert a Pagony nyitott volt valami újra, és eltökélte magát néhány, addig ismeretlen, de tehetségesnek vélt alkotó felkarolása mellett. Persze a gyermekkönyvekben megjelenő illusztrációk csak igen kis részt tesznek ki a mai gyermekeket érő hatalmas vizuális ingertömegből. Akkor örülnék igazán, ha ebben a gyermekeket célzó vizuális kavalkádban (reklámban, tankönyvben, újságban, múzeumi brosúrában, stb.) is megjelenne a fentebb hiányolt igényesség, felelős, építő, a képzeletet megnyitó, tágító sokszínűség.
-
Hogyan találkoztatok össze Berg Judittal?
A Pagonytól hívtak, hogy menjek be megbeszélni egy mesekönyv esetleges illusztrálását. Állítólag több grafikus munkáit megmutatták Juditnak, aki végül engem választott. Aztán persze személyesen is találkoztunk, beszélgettünk, és rájöttünk, mennyire egy húron pendülünk.
-
Miket tervezel még, van-e valamilyen szakmai kihívásod a közeljövőben?
Rengeteg munka tornyosul előttem, néha már úgy érzem, betemet a sok vállalás. De a munkánál is több a terv. Ha ezeknek már csak a tizede megvalósulna, azt hiszem tökéletesen elégedett lehetnék. Szóval azt hiszem, még jó ideig nem fogok unatkozni.
|