Milyen technikát használsz általában az illusztrációkhoz, és mit használtál a Pán Péter esesetében? Alapvetően akvarell és kollázs, amivel dolgozom. A Pán Péter esetében teljesen új eszközhöz nyúltam, a cianotípiához. Valamikor tizenöt évvel ezelőtt Kanadában láttam – véletlenül, egy könyvtárban – egy cianotíp képekből álló kiállítást, és akkor beakadt nekem, hogy egyszer ezt megtanulom. A szöveget olvasva szinte azonnal jött, hogy ez most lesz. A Fotófalu nevű nyári fotóművészeti alkotótáborban, Laczkó Pétertől tanultam a technikát: archaikus fotográfiai eljárás, fényérzékeny oldattal festek a papírra, és napfénnyel hívom elő. A végeredmény mély ciánkék. Az a szép ebben a folyamatban, hogy csupa esetlegesség. Egész más egy déli kép, mint egy kora esti. Ha kicsit fúj a szél, elmozdulnak az árnyékok, és ez különleges hatásokat hoz létre. Minden egyes képnek illata van számomra, hiszen a kertünk növényeiből jöttek létre, azokból, amiket épp az adott kép „levilágítása” előtt szedtem csokorba. Szeretem ezeket az analóg, nagyon is megfogható részleteket, azt, hogy a kép önmagát hozza létre, én is benne vagyok, de benne van a nap, a szél, a növények, és a véletlen. És J. M. Barrie, természetesen. Sok kísérletezés eredménye volt, hogy ebből miként lesz illusztráció, én is izgultam, és a kiadó is, különösen, amikor pont a leadás előtti két hétben egyszer csak megjött az esős ősz, és nem sütött a nap. A helyzetet egy arc szolárium mentette meg. Sosem gondoltam, hogy egyszer az illusztrációs eszköztáram része lesz egy arc szolárium! Ami először egyáltalán nem produkálta a várt eredményt, de amikor már épp feladtam volna, akkor egy reggel úgy ébredtem, hogy rájöttem, mi a megoldás…