Így történt ez a csillagokkal is. Amikor a kislány fölé hajoltak, hogy sorsát a homlokára csókolják, annyira lenyűgözte őket a gyermek bája, hogy hosszabban csókolták meg, mint kellett volna. A nudlikerek baba ekkor felkacagott, és kezecskéjével megpaskolta a csillagok nagy, sovány arcát. Majd jóízűt nyújtózkodott, és álomba szenderült. A gyermek ekkor még nem sejtette, hogy a hosszúra nyúlt csók miatt eredeti feladata, hogy nagyon szeresse az anyját, arra változik majd, hogy mindennél jobban szeresse az anyját. Annyira, hogy soha ne engedje el a kezét. Ahogy cseperedett a gömbölyű kislány, úgy lett egyre erősebb a csillagok parancsa. Mindenki mosolygott azon, hogy totyogó babaként a mamája kezét fogta. Hiszen, ha a mamája nem támogatja, biztosan a földre huppan. Később is még valahogyan megmagyarázták az emberek maguknak, hogy nagyobb lánykaként miért jár mindenhová kézen fogva az anyjával. Azt mondogatták, hogy ez a lány különösen szereti az anyját, így érthető, ha mindig csimpaszkodik belé. Aztán a kerek kislány kerek nagylánnyá változott, de még mindig az anyjába kapaszkodott. Ha sétálni indult, és egy úr kedvesen kalapot emelt előtte, ő nem tudta megpörgetni a napernyőjét válaszképpen, mert az anyja kezét fogta. Ha táncórára ment, egyik fess úrfi sem tudta felkérni táncolni, mert a lány az anyja kezét fogta. Ha lovagolni hívták, nem tudott velük menni, hiszen a kantárt nem tarthatta úgy, hogy az anyja kezét fogta. Sopánkodott a lány apja, aggodalmaskodott a lány anyja, sehogy sem fért a fejükbe, hogyan talál majd férjet magának a lányuk. Úgy döntöttek, hogy segítséget kérnek, és erőnek erejével próbálják meg a lányt szétválasztani az anyjától. Kiállt az asszony a lányával a főtér közepére, és az emberek húzni kezdték az anyát az egyik oldalról, a lányt meg ráncigálni kezdték a másik oldalról. Rángatták-cibálták őket, de a lány keze csak nem akart elszakadni az anyjáétól. Arra lovagolt a király fa. Nagyon elcsodálkozott azon, amit látott. És egyből szerelmes lett a lányba. – Ha egy lány ennyire szereti az anyját, vajon mennyire fogja majd szeretni a férjét? Elképzelni is gyönyörűséges, ezért mindenképpen ő lesz a feleségem – mondta magában a fiú. Leugrott hát a lováról, és odatérdelt a lány elé, aki még mindig az anyja kezét szorongatta. A királyfi ránézett a lányra, és ezt kérdezte: – Te nagyon nagy szeretetű lány, leszel-e az én feleségem? A lány azt mondta, hogy igen. És láss csodát, azt érezte, hogy ujjai szép lassan kicsúsznak az anyja kezéből. Az asszony alig akart hinni a szemének, és csodálkozva tapogatta üres tenyerét. A lány pedig rámosolygott a királyfira, majd megszorította a kezét. Annyira, hogy aztán már sohasem engedte el. Még akkor sem, amikor később született egy nudlikerek kislányuk. Mert ezután egyik kezével mindig a királyfi kezét fogta, a másikban pedig a kislányáét szorította. És szerencsére senkinek nem jutott eszébe, hogy szétszakítsa őket. Ezért boldogan fogták egymás kezét, egészen addig, amíg a kislányuk nem talált magának egy királyfit.     A citromtündér Lehet, hogy tudod, lehet, hogy nem, de azért elmesélem neked. Nem volt ám a citrom mindig savanyú, sőt nyelvsimogatóan édes íze minden gyümölcsével vetekedett. Afrika ligeteiben született meg az első citrom, amikor egy ábrándos kis tündér felnézett a napra, és megtetszett neki az égitest szikrázó sárgasága. – Varázsolok egy frissítően édes gyümölcsöt, és megajándékozom vele az embereket – dünnyögte derűsen. – Legyen olyan sárga, és hozzon annyi vidámságot a földre, mint a nap. Citrom lesz a neve, és minden arcra mosolyt fakaszt majd az ízével. A tündér sárga ruhát öltött, és nagy kosárral végigjárta az emberek házait, hogy citrommal kínálja őket. Az emberek hálásak voltak, és nem győztek köszönetet mondani az édesen friss gyümölcsért. A magokat elültették, és házaik körül nemsokára hatalmas citromligetek nőttek. Ám a citromtündér kérését hamarosan elfelejtették. A tündér csupán ennyit szeretett volna: – Nem kérek mást ezért a gyümölcsért cserébe, csak hogy az első harapásnál, amikor enni kezditek, emlékezzetek rám. Ha ezt elfelejtitek, a citromból elpárolog a sárga vidámság. Az emberek egy darabig még felidézték a tündér alakját, amikor a citromba haraptak, aztán elméjükre lusta köd ült, és fütyültek már a szerény kérésre. A kertjükben növő citrom pedig fokozaton elvesztette édességét. Először csak íztelen lett, később pedig nyelvfájdítóan savanyú. A citromtündér pedig fent ült az egyik citromfa tetején: szomorúan bámulta őket és még szomorúbban lóbálta a lábát. Olyan lassú lengésekkel, ahogyan a part menti medúzák hajtják magukat a tenger árnyékzöld mélye felé. VISSZA A TÜNDÉRMESÉHEZ>> VISSZA A KISISKOLÁS OLDALRA>>