A szája tátva volt a kemencének, és benne volt az üres. Nem sütöttek már ott duzzogó cipókat, púpjanőtt kenyereket. Nem tették lapátra a rengő, dagasztott kenyértésztát, nem suttyantották parázsra, káposztalevélre, nem kukucsálták, hogy sül-e már a madár-kenyér, nem szedték ki kapkodva, hogy jujjdeforró, a piculáját, nem suppogtatták a végén, hogy lehulljon az égettje. S hogy mindezt nem csinálták, annak egy bolt volt az oka. Olyan bolt, amiben vehettél egérfogót, körtekompótot, volt benne kenyér is, cipó is, minden, ami kell. Az emberek hát a boltból vették a egérfogót, körtekompótot, onnan a kenyeret, a cipót, mindent ami kell. Ezért nem kellett már a kemencében sütni a kenyeret. Így a kemence csak volt: lehetett benézni tátott száján, lecsúszni a púpján, leülni melléje egyik felén, leülni melléje másik felén. Ennyit lehetett. Megunta ezt a kemence kéménye, egy szép napon gondolt egyet, s szörcsögtetni kezdett: – Szrccs, szrccs, szrccs – égbenyújtott nyakába, mint szívókán szívta be az égen járó felhőket. A szép, kövér felhődarabok a kéményen keresztül behuppantak a kemencébe, kicsi duzzogó cipókká váltak, púpjanőtt kenyerekké. Csak felhőből voltak, nem dagasztott lisztből. Az emberek kiszaladtak házaikból, ki a boltból, hagyták az egérfogót, az egeret, a boltost, a boltosnét, mentek a sült felhőszag után, az beköltözött az orrukba, s orruknál fogva vezette, kacskaringóztatta őket, s egyszer csak ott találták magukat a kemence tele szája előtt, és csak ették, ették a felhőcipókat. Miközben ették, valami szép könnyűséget éreztek, a talpukról lemaradt a föld, a házat, boltot, kemencét már föntről látták, és lebegtek az égen a felhőfaló emberek.