A városban másként folyt az élet, úgyhogy először a parancsolgatásról szokott le, majd a sóhajtozásról, amivel édes vattacukorpuffokat növesztett a fák ágaira. Később a csillagokat próbálta kifogni a folyóból, a Holdat kötötte madzagra, és ismerőst szerzett magának a Locsolókocsi személyében, aki „szívja, szörtyögteti nagy hasába a vizet”, és aki megmutatta neki, mi is az a barátság, a másikra való odafigyelés, hogy milyen az amikor „elkezd megtelni a szíve” az embernek, vagy hogyan borul rá az elengedés fájdalma. Angi sajátos fogalmazásával, szóalkotásaival, a leghétköznapibb dolgokba is életet lehel, meseszerűvé teszi, valami csodát álmodik bele. Egyedi hangulatot teremt, olyat, amilyet csak ő tud, simogató szavakkal, szójátékokkal, amolyan titkokat sejtetőt. Így lesz nagy és rátalálós a boldogság, tejcsicsonkává a világ, hompos, zöld a fű, habagó a búgás, bekerítésezettek az állatok. Így lobog a kacagás, így tudják kitátogni magukból a halak a szomorúságot, és emiatt tudja a kapitány és Narancshal szorítani egymás kezét. Ott van a finomság a fehér puffantságban… Valahogy eléri azt, hogy visszamesél abba a régi majdnem elfelejtett, időtlen gyermekkorba, amely már alig-alig jut az ember eszébe. “A köd leginkább egy olyan elefánt volt, aminek se füle, se farka, se ormánya, se lábai; nehéz szürkeség, amibe jól bele lehet dőlni. Csakhogy a kapitány még sosem látott elefántot, ezért a nehéz szürkeségből a tenger jutott az eszébe, a hajója, a matrózai, a kedvenc virágmintás horgonya, a veszélyes hullámok, s a veszélyes hullámok alatt lapuló még veszélyesebb szörnyek. Ahogy eszébe jutottak a tengeri szörnyek, félni kezdett a sötétben, hát feldobta az égre a halászhálót, leemelte a Holdat, s tartotta, mint egy fénylő léggömböt, és így már jól látta a világot.” Nagyon tetszettek az olyan képek, mint például az almát evő oroszlánlábú szék, amely rájött, hogy ha el mer indulni, megkeresni azt a helyet, ahol a legjobb lenni, akkor még találhat is olyat, ahol „bármerre, bármeddig el lehet szaladni a nyakig érő sötétben”, a termetes szél, a szürke, a súlyos, a majdnem krumplirakás, a kapucsengőhöz kötött lámpásként világító Hold, a hullámok tetején rollerező narancsszínű hal, vagy a zúgó-búgó patakot csubbl-loccs-ra szabdaló rák. De ötletes a fényképet hordozó Hold is a „keresem Narancshalat” felirattal és még sorolhatnám. „Nézd a bolygóimat, nézd, felrajzoltam az eget, az ég csillagait ide, a padlóra, járok köztük, hol a Jupiterre lépek, hol a Neptunuszra, mit szólsz, és iderajzoltam a Tejutat is, az ágyamtól a hűtőszekrényig ér, a tejesdobozig. Ez az én saját tejutam, ezen járok.” A szép képek mellett tanulságos mondanivalója is van egy-egy történetnek, hogy például „a keresés az, hogy menni kell”, nem pedig várni, hogy elébünk kerüljenek a dolgok, vagy, hogy „ki is kell találni a dolgokat”, mert maguktól nem lesznek. Hogy a barátok mindennél fontosabbak, hogy ki kell állni mellettük, segíteni őket, és sokszor akkor is elengedni, ha az nagyon fáj. Hogy a szeretet ott lapulhat egy féltett barackkompótban, és hogy ott is találhat az ember csodát, ahol nem is gondolná. Be kell vallanom, néha maguk a beágyazott történetek még akár jobban is tetszettek, mint a belőlük alkotott kerek egész. “A keresés az, amikor menni kell. Most már tudom – szólt a kapitány, leszállt a szél válláról, s megcsavarta vasárnapi ruhája gombjait, mind a kétsornyit, hogy azontúl csak jók történhessenek vele.” A könyv bennem egy fajta visszhangot is ütött, A kis herceg kalandjait juttatta eszembe teljesen más köntösbe téve. Párhuzamot fedeztem fel köztük. Míg a kis herceg bolygóról bolygóra járt tanulni, addig kapitányunk a nagyvároson belül bolyong egyéntől egyénig, és ott szedi fel a tudása morzsáit. És a tanulságok közt is áthallást vélek felfedezni. Felelős vagy a rózsádért, rókádért, felelős vagy a narancshaladért! Rofusz Kinga rajzai kifejezőek és ötletesek. A kerekekre szerelt tejeskanna, a négyszögletes halászháló, a csúcsos sapkaként lebillenthető tartályhajó, a pöttyös zsebkendőt lobogtató sirály, egyből megnyertek maguknak. Szeretem a pasztellszíneket, a nagy kékséget, a sejtelmességet, az egyedi, összetéveszthetetlen karaktereket. Tényleg szenzációsak a rajzok. Felnőttként. “A szél csak azt tudta: csodamuzsika ez. Rezgett benne a szürke és a súlyos, döccent egyik lábáról a másikra, aztán fordult is egyet maga körül, s ahogy így táncolt, hoppsza, megbotlott, s már gurult is lefele egy olyan lépcsőn, ami magától mozgott.” Léleksimogató nyelvezet, hömpölygő mesefolyam, szép rajzok, de ezzel együtt is azt gondolom, hogy nem feltétlenül gyerekkönyv. Legalábbis a mélységeit, a sok le- és felfejtést, nem érthetik a kisebb gyerkőcök. Néha kicsit ijesztő is (bár Angi puha szavai rengeteget vesznek el belőle), amikor vicsorognak benne az utcaseprők, vagy az, hogy a kapitány mindig elhagyja a Narancshalát, hogy fél a sötétben, a szélkakasoktól, és a tengeri szörnyektől is, pedig csak gondol rájuk. Nagyon sok történet sötétben, vagy sötét helyen játszódik. A rajzok színei sötétek, kissé komorak, elvontak, és azzal együtt is, hogy csodaszépek, nagyon nem vidámak, pedig néha a halak kacagnak, a kocsik barátkoznak stb. „A folyó vastag sötétjén csillagok lebegtek, mintha apró éjszakai fürdőzők lennének arany fürdőbugyogóban. Ott csillogtak, valahányszor hullámot lökött a víz.” Mindezzel együtt is, ez egy nagyon szép könyv. Elvarázsoló könyv. Magával ragadó könyv. Többszöri olvasásra is élményt tud nyújtani, mind a mondanivaló, mind a rajzok apró részletei. Ezen a könyvön nem rohan át az ember, hanem végigízlelgeti. Látja a vattacukorpuffokat a fák ágain, a virágmintás horgonyt, a lámpák homályos pillogását, ahogy a Tejeskocsi világgá borítja tartalmát. Hallja a Locsolókocsi szörtyögését, a patak loccs-csubblját, a halak kacagását, a metrókocsi ütközőinek kalimpálását, ahogy bongatja a talpfákat. Ezt a könyvet leginkább szívvel lehet, és kell is olvasni. Az alkotók mind a ketten IBBY-díjasok (International Board on Books for Young People, Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa). A díjat a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsának Magyar Szekciója ítéli oda az előző év legjobb magyar gyerekkönyveinek. Máté Angi 2011-ben kapta meg az Év Gyermekkönyve Díjat a Volt egyszer egy című 19 gyönyörű mesét tartalmazó kötetéért. Rofusz Kinga pedig 2009-ben lett az Év Illusztrátora, a díjat az Irijám és Jonibe csodaszép illusztrációiért nyerte el. kulturleny.wordpress.com