Nézz körül a világban. Ami hibát találsz benne, az mind az emberek rosszaságának a nyoma. Ami csúnyát látsz benne, az is mind az emberek rosszaságának a nyoma. Az emberek rosszasága néha embertelenül megnövekszik, és ilyenkor csúnya lesz a világ a városokban és mindenütt, ahol sok ember lakozik együtt, olyan borzalmasan csúnya, hogy ha nem lennének erdők a világon, nem is lehetne azt a rengeteg csúnyaságot elviselni. Ez pedig azért van így, mivel minden rossz cselekedetnek nyoma marad ezen a földön. Ez már így van. A Jóisten rendelte így. Az emberek rosszaságának a nyomán csalán nő és egyéb gyom. Manapság sokszor látni se lehet ezeket a gonosz gyomokat, mert az emberek cementtel és aszfalttal falazták be maguk alatt a földet, hogy ne nőhessenek ki belőle ezek a gyomok. De azért ott vannak, hidd el, az aszfalt alatt is. Erezni lehet őket, valahányszor rossz em berek közelébe tévedünk. Igy volt ez bizony, kezdettől fogva. És az Erdő Jó Szelleme szomorúan látta, hogy sokasodik a földön a csalán és a gyom, sokasodik a sok csúnyaság, amit az emberek rosszasága okozott. Fölszállt hát a Jóistenhez, arra a nagy, csillogó, fehér felhőre, és azt mondta: - Édes Jó Istenem, megbocsáss szolgádnak, de ez nem jól van így! Ha megengedted, hogy minden emberi rosszaság valami csúnya gyomot hagyjon maga mögött ezen a földön, úgy engedd meg azt is, hogy a jócselekedetnek is emléke maradjon! A Jóisten mosolygott, és ezt felelte: - Legyen hát, amint kívánod. Eredj és teremts valami emléket a jótettek számára is. Az Erdő Jó Szelleme megköszönte az isteni ajándékot, és visszaszállt vele a földre. Az erdő szélén megállt, és eltúnődve nézte az embereket, akik a mezőn dolgoztak. Egyszerre csak meglátott egy csapat vásott, rossz gyereket, kik azzal mulattak, hogy kiszedték fészkéből a varjú fiát, és kínozták. Szárnyait tépdesték, szorongatták, dobálták a levegőbe, és kacagtak a kínlódásán. Szegény varjúfiú sírt és jajgatott, szülei pedig kétségbeesetten keringtek fölötte, de hiába kérlelték a rossz gyerekeket, azok csak tovább gyötörték a kis varjúfiút. Az Erdő Jó Szelleme nagyon elszomorodott ezen, mert látta, hogy rosszaságuk nyomán mindenütt tüskés, mérges gyomok bújtak elő a földből, s látta előre azt is, hogy amikor ezek a gyerekek felnőnek, csupa rosszaságot követnek el azután is, és megtöltik gyomokkal a világot. Nem nézhette tovább. Intett az erdőnek, és a fák haragosan zúgni kezdtek. Intett a felhőlmek, s a felhők dobálni kezdték villámaikat. Morajlottak haragjukban a hegyek, süvöltött a szél, s a fák kinyújtották karmaikat a gonosz gyerekek felé. Azok ijedt sikoltozásokkal futottak haza. A megkínzott varjúfiút pedig ott hagyták a mezőn. Egyetlen gyermek maradt csak a közelben. Ez nem játszott a többivel, hanem apjának, anyjának segített pityókát kapálni. Mikor a gonosz kölykök elszaladtak, odament az eldobott varjúfiúhoz, fölvette, megsimogatta, enni adott neki, és megitatta friss forrásvízzel. Az erdő már nem zúgott akkor. Figyelt. A gyerek pedig fölmászott a fára és visszatette a varjúfiút a fészekbe, ahonnan kiesett. Boldogan károgott a két öreg varjú, a fák mosolyogva bólogattak, és abban a pillanatban, amikor a gyermek visszahúzta a kezét a fészekből, ott ült a tenyerén egy szép, hófehér pillangó. A gyerek elbűvölten nézte. Ez volt az első pillangó a világon. Meglibbentette a szárnyait, és fölszállt a levegőbe. Olyan szép volt, hogy a gyerek mosolyogva tekintett utána, és mosolygott az erdő is, a kék égbolt, és a nagy, csillogó felhőn a Jóisten maga. Azóta is, valahányszor valaki jót cselekszik ezen a világon, egy új pillangó száll föl a levegőbe, s viszi a hírt a Jóistenhez. Mert a pillangót az Erdő Jó Szelleme teremtette, s teremti azóta is, hogy nyoma maradjon a jóságnak. Bizony ezen a világon sok a csalán és a gyom. De láthatod azért: pillangók is vannak. Fehérek, sárgák, mindenféle színűek. Mert van jóság is az emberekben, s a sok kicsi pillangó sok kicsi jótett hírét hordozza. Es vannak szép, nagy, ritkaszépségű pillangók is: ezek a ritka nagy jócselekedetek emlékei. Minél szebb és nagyobb jót teszel: annál szebb, nagyobb és színesebb pillangó száll föl tetted nyomán. Igyekezz hát, hogy amerre csak jársz, sok pillangó legyen! Vedd föl a fészekből kiesett rigófiút, simogasd meg, és tedd vissza a fészkébe, ügyesen. S valahonnan fölrepül majd egy pillangó, és tudni fogják a fák, a hegyek, hogy mit tettél a rigó fiával. Ne lépj reá a csigára, hanem tedd félre az útból, hogy más se léphessen reá, és ettől újra megszületik egy pillangó. Bárki, ha bajban van, segítesz rajta, ugye? Nem baj, ha az emberektől nem kapsz érte hálát. Minden jótettedet egy pillangó hírül viszi, és tudni fog róla az erdő, és a Jóisten, aki a csillogó, fehér felhőn ül, és örvend a pillangóknak. Most pedig hadd mondjam el, hogy miképpen született meg az egyik legszebb és legnagyobb pillangó: a nagy éjjeli pávaszem. Élt egyszer valahol az erdő szélén egy szegény asszony. A nagy szegénységen kívül egyebe se volt, csak két kicsi kecskéje és kilenc gyermeke. A két kicsi kecske naphosszat az erdőn legelt, és csak estére tért haza, hogy megfejhesse őket a szegény asszony, és megvacsoráztassa tejükből kilenc gyermekét. Hát bizony egy este nem jött haza a két kicsi kecske. Hiába várta őket a szegény asszony, hiába hívta őket, bizony csak nem jöttek. Sötét volt már, sírni kezdett a kilenc éhes gyerek, és nem volt mit enni adjon nekik, mert lám a két kicsi kecske nem volt sehol, hogy megfejhette volna őket. Elindult hát az asszony egyedül, be a nagy, sötét erdőbe, hogy megkeresse a két kicsi kecskét. Ment, ment, szólítgatta őket, és hát egyszerre csak meghallja mekegésüket, jó messzłre bent, a legnagyobb sűrűség közepén. Nosza, indult is nagy sietve a mekegés felé. Egyszerre csak útját állta a bükkfa. - Ne menj a kecskéid után, szegény asszony — mondta a bükkfa —, elfogta azokat a gonosz sánta boszorkány, és nem adja vissza úgysem ! - Eressz tovább, jó bükkfa — felelte a szegény asszony —, haza kell vigyem ám a két kicsi kecskémet, meg kell fejjem őket, hadd vacsorázhassanak a gyermekeim! - Eridj hát sóhajtott a bükkfa —, és próbáld meg, de nem hiszem, hogy odaadja őket a vén gonosz boszorkány! - Azzal félreállt az útból. Ment, ment a szegény asszony tovább a sötét, sűrű erdőben, amerre a mekegést hallotta. Utját állta a fenyőfa. - Fordulj vissza, szegény asszony, ne menj a gonosz boszorkányhoz. Baj lesz abból, tudom! - Nem fordulhatok én vissza, jó fenyőfa, miképpen fordulhatnék? — felelte a szegény asszony.— Haza kell vigyem a két kicsi kecskémet, meg kell fejjem őket, hadd vacsorázhassanak a gyermekeim ! - Eredj hát — sóhajtott a fenyő —, de baj lesz abból, bizony érzem ! Ment, kapaszkodott a szegény asszony a meredek sűrűségben. Sötét is volt már nagyon. Mégis csak ment, amerre mekegni hallotta a két kicsi kecskét. Elébe állott a kőszikla. - Tapodtat se menj tovább, te szegény asszony! Bajt forral a vén gonosz boszorkány! - Mennem kell akkor is, jó kőszikla, mennem kell bizony - felelte újra a szegény asszony, haza kell vigyem a két kicsi kecskémet, meg kell fejjem őket, hadd vacsorázhassanak éhes gyermekeim. Nem bánom én, akármit is forral az a vén gonosz boszorkány! Félreállt a sziklakő nagy szomorúan, s kapaszkodott tovább a szegény asszony, fölfelé a meredek sűrűségben. Egy sűrű katlanból elébe kúszott a köd. Tovább>