A tenger partján, egy kis domb tetején, az öreg olajfa árnyékában – látjátok? - áll egy fehér házacska. Kék zsaluit időnként megzörgeti a szél, kertjében rózsabokrok, mimózák és gyümölcsfák virulnak.  Itt laknak Vilmáék. Takaros kis konyhájukat szárított levendula illata lengi be, az ablakok előtt hímzett függönyök. Vilma anyukája a tűzhelynél sürög-forog. Épp zöldséglevest főz. Mindenféle finomságot rak bele. Milyen ínycsiklandó a friss bazsalikom és a reszelt sajt illata! Vilma anyukája a virágos asztalra teszi a gőzölgő levest: finomabbnál finomabb zöldségekkel van tele. – Nem kell a leves! – tolja el magától a tányért Vilma. – Inkább krumplipürét ennék. Ebben mindenféle úszkál, és a színe sem szép! – duzzog, persze nem sokáig, mert jobban szeret vidáman karattyolni. – Te mit tennél a levesedbe, hogy finomabb legyen? – mosolyog rá az anyukája. Mogyorót és krémes ostyát, apró virág lila szirmát! - ábrándozik Vilma, és a kanalat az orrához emeli, mintha egy illatozó virág volna. Képzeletében a szél finoman megcirógatja a szomszéd erdő fáit, nyulak szökdécselnek: mindenki érzi, hogy közel a tavasz. Vilma tovább álmodozik: már a folyóparton sétál, és virágot szed.