Piros a másodikon lakik, Marosiékkal egy emeleten. Még óvodás, és ő a környék babája. Bár amióta ötéves lett, folyton kihúzza magát, nyújtogatja a nyakát, meg pipiskedik, hogy nézzük csak meg, mekkorát nőtt a nyáron, egyáltalán nem baba már, de hiába, mert még mindig olyan picike, mintha bölcsis volna. Anyu szerint azért, mert Piro kis növésű. Nekem mindegy, hogy Piros nőtt a nyáron vagy sem, mert így is, úgy is jó barát. Szeretek vele játszani. Sajnáltam is, hogy ő nem jött Nanihoz Balatonfenyvesre nyaralni. Biztos jól ellettünk volna a lombsátorban, amit a kertben építettem. Tudtunk volna katonásat játszani, ő lett volna az ellenség. Vagy én. Mindegy, mert Piros mindig hagyja, hogy olyat játsszunk, amilyet én akarok, nem is beszél sokat, nem sértődik meg mindenen, és nem akar főnökösködni sem.    Elek bácsi a földszinten lakik, és a kis szobáját hívja fészernek, mertabban tartja, amit a tanyájáról az Alma utcába költöztetett. A fogókat, csavarhúzókat, kalapácsokat, de még a kerti szerszámokat, a fűrészt, a gereblyét, az ásót, a kaszát, és a fűnyírót is. Ha kedvem tartja, bemegyek hozzá a fészerbe, és ki sem jövök onnan, amíg össze nem kalapálunk valamit. A múltkor azt álmodtam, hogy Elek bácsi munkapadján ott állt Csúnya néni. És mi addig csavaroztuk, fűrészeltük, kalapáltuk, amíg ki nem szereltük belőle a kiabálást. A helyére szép szavakat raktunk, és amikor elkészültünk, Elek bácsival kezet ráztunk. Csúnya néni pedig eltotyogott, de az ajtóból a válla fölött még annyit mondott: – Pernahajderek!    Kár, hogy ez csak álom volt, mert Csúnya néni egyre többet kiabál. Alig lehet kibírni! Az elsőn lakik, egészen egyedül, mert a szomszédok elköltöztek mellőle. Talán, ha feljebb költöztetnénk, mondjuk a háztetőre, nem kiabálna annyit, mert el volna foglalva a galambokkal, a széljárással, meg a billegős tetőcserepekkel. És akkor nekünk sem kellene folyton csendben kuksolnunk a folyosón meg az udvaron, mert a mi hangunkat sem hallaná onnan fentről, ahogy az udvaron azt kiabáljuk: – Holnap suli! Nem fogom kibírni! Vagyis ezt csak nagy Marosi kiabálja, mert neki már van oka rá. Ő ugyanis tudja, milyen az iskolába járás, mert most lesz harmadikos. Nem tudom, más majdnem hétéves hogy van vele, de én már nagyon várom az iskolát. A nagycsoport vége olyan dedós volt! Nani, a nagymamám szerint csak azért mondom ezt, mert az óvodából már kilógott a lábam. Biztos igaza van, mert amikor alvásidőben kinyújtóztam, a lábam térdtől lefelé már lelógott az ágyról! Csak akkor fértem el rajta rendesen, ha összekuporodtam. És időközben valahogy az asztal is egészen összement. Folyton bevertük a térdünk, amikor a Barabás ikrekkel egymást rugdostuk ebéd közben. Ráadásul az óvó néni mindig azt hajtogatta, hogy húzzuk ki magunkat a széken, kü­lönben görbe lesz a hátunk, de így olyan messzire került a leves, hogy mindig a pólómra csöpögött.   Amúgy kíváncsi vagyok a tanár nénire meg az osztálytársaimra is. És jó lesz végre megtanulni olvasni meg írni, hogy ne kelljen többé a nagy Marosit hívni, ha ki akarok nyomozni valamit.   Annak azért nem örülnék, ha mostantól nekem is olyan sok dolgom lenne, mint a Kamillának. Iskola után különórák, meg edzés, meg tanulás… Kamilla a harmadikon lakik, és ő a legszebb lány, akit ismerek. De nemcsak szép, hanem okos is, ő az iskolában a legjobb tanuló. Hát, én azért biztos nem leszek a legjobb tanuló, hiába vagyok okos, mert Naninak abban igaza van, hogy nem kell úgy agyonhajszolni szegény gyerekeket. Nagy Marosi is milyen rendes gyerek, bárki láthatja, pedig ő sem hajszolja agyon magát! Vagyis csak az iskolában nem. Mert ha a tandemezésről van szó, akkor nem számít a hétvége, a korán kelés, semmi sem! Azt mesélte, hogy nyáron, amikor elmentek, hogy körbebiciklizzék a Balatont, ha rajta múlt volna, az egész utat egy nap alatt megtette volna. – Hajnalban felpattantam volna a bringámra Siófokon – magyarázta–, és mire a többiek annyit mondtak volna, hogy strandpapucs, én már rég körbetekertem volna a Balcsit! A lábam áztattam volna a siófoki strandon, amíg ők felkelnek a sátorban. Csak hát ott volt az öcsém, aki úgy rám ragadt, mint rágó a cipőtalphoz – bökött kis Marosi felé. – Levegőt sem tudtam venni nélküle. Ráadásul bringázás közben ahelyett, hogy tekert volna, egész úton csak lazsált! Nyavalygott, hogy fáj a lába, melege van, meg izomláza, úgyhogy nem volt más, csak nehezék ott hátul. Én nem bánom, hogy nagy Marosi végül nem tekerte körbe egy nap alatt a Balatont, mert így találkozhattunk Fenyvesen. Úgyis ott nyaraltam Naninál, és nem volt más dolgom, mint őket várni! Meg az iskolát, csak ezt nem árulom el nagy Marosinak.