Mesével élni
A (felnőtt) mindennapokba bevont mesék nem recepteket kínálnak problémáink megoldására, hanem inkább valamiféle támpontot, magabiztosságot adnak az élet éléséhez. Boldizsár Ildikó könyve bizonyíték arra, hogy ez bármelyik életkorban lehetséges.
Vannak emberek - tudósok, feltalálók, művészek és néhány politikus - akiknek a munkássága egyértelműen és rendkívül hatékonyan tette vagy teszi élhetőbbé az emberi életet. Boldizsár Ildikó ilyen: azért dolgozik, hogy a felnőttek (is) visszataláljanak a mesékhez, és - hasonlóan a régi korok emberéhez - akár támogatást, útmutatást is találjanak bennük.
Az általa alapított Meseterápia Központ, Meseterápia című könyve, és további, különböző témájú mesegyűjteményei fontos eredményeket értek el ebben a tekintetben.
|
A sors fintora (és annak jele, hogy Boldizsárnak bőven van még munkája), hogy a szerző legújabb kötetét, a Mesekalauz úton levőknek címűt a számos magazin és könyvekkel foglalkozó portál sorolta a gyermek- vagy ifjúsági irodalomba. Pedig a Mesekalauznak épp az lehetne az egyik küldetése, hogy megerősítse az olyan történetek jelenlétét a világban, amelyek nem a házasságkötésnél érnek véget, hanem teljességében szemlélik az életet. Míg a média által sugallt kép alapján sokszor az a benyomásunk, hogy idősek nem is léteznek (legfeljebb a politikusok számára), addig a mesék világában az öregkor az élet szerves és magától értetődő része, minden szépségével és nehézségével együtt.
A kötet nem is annyira a különböző életszakaszokhoz, hanem inkább a köztük levő átmenethez tartozó meséket gyűjti egybe. Ezek a történetek arról a folyamatról szólnak (és a szerző szerint nem feltétlenül a csoda, hanem ez a mesék legfontosabb eleme), amely során a káosz renddé alakul, vagyis a hős újra megtalálja az egyensúlyt és az „optimális emberi létezés” azon eszközeit, amellyel képes lesz sikerrel megoldani életfeladatait. A könyv nagyobb fejezetekre, életszakaszokra van osztva (pl. Születés, Barátság és közösség, Hivatás és életcél, Öregkor): a tiszta mondatokat tartalmazó és élvezettel olvasható bevezetőket négy-öt mese követi. Így válik rendkívül tágassá az a világ, melyet a kötet meséi megjelenítenek – földrajzi szempontból is: a válogatásban persze bőséggel szerepelnek magyar népmesék, de a finn, skót, lett, breton, stb. forrásokon túl elmerészkedik az (Óperenciás) tengeren túlra, Mongóliába, Kasmírba, Kirgíziába és Burmába is. Jól látható Boldizsár azon igyekezete is, hogy minél több, kevésbé ismert mesét tárjon az olvasó elé.
Így a kötet egyfajta kultúrtörténeti kuriózumként is olvasható, de a hangsúly inkább az általános emberin van: nem a népek különbözőségén, hanem a „viselkedés közös alapmodelljein”. Ezt az eszményt igyekeznek megvalósítani a szerző által írt mesekalauzok is, melyek a mesék értelmezését segítik elő. Az esetek nagy többségében ez sikerül: az elemzések cseppet sem didaktikusak, szó sincs arról, hogy Boldizsár az olvasóra erőszakolná saját világképét, és annak is csalódnia kell, aki az önsegítő könyvek egyszerűnek tűnő megoldásait várja a kötettől. Inkább a mesék megértéséhez szükséges gondolkodásmód elsajátítását segítik elő a kalauzok, így még azt a problémát is áthidalják, hogy a világ jócskán megváltozott, amióta megritkultak a mesehallgatási alkalmak. Ezeknek a történeteknek a Facebook korában is van mondanivalójuk a barátságról vagy az emancipáció megindulása után a női princípiumokról.
Alighanem elkerülhetetlenül érzi az olvasó olykor mégis úgy, hogy a mesekalauzok leszűkítik az értelmezést. Különösen azoknál a részeknél, ahol a szerző szimbólumok elemzésébe bonyolódik, például A fehér sólyom című mesénél, ahol Boldizsár azt fejtegeti, hogy a kezünkbe vett madarak a homlokunk közepére függesztett tekintettel olvassák le, hogy kik is vagyunk valójában. Szerencsére nincs sok ilyen: a kötet olvasása közben leginkább az az érzés uralkodik, hogy az élet mennyire csodálatos – és nehéz. Az embert valószínűleg az éppen megélt életfordulójához kapcsolódó történetek érdeklik, de érdemes végigolvasni a könyvet: vissza- és előretekinteni. Ily módon közelebb kerülhetünk az élet teljességének átéléséhez.
|
Forrás: revizoronline.com
|