Vitte büszkén a mesterek elé. Álmélkodtak azok is, hogy milyen remek mestermunkát készített a kis csizmadia. Csak egy balkezes bocskortalpaló húzogatta irigyen a bajszát:
- Szép, szép, de fogadok, hogy nyomná a nagyujjamat!
- Próbálja fel kigyelmed, ha kíváncsi rá! – pirosodott el a legényke.
A bocskortalpaló nem kérette magát kétszer. Nagy szuszogva felhúzta a csizmát, s éppen még egy rossz szót akart szólni, de a vadonatúj csizmák abban a pillanatban elkezdték járni a friss csárdást. Táncoltatták az irigy embert, míg a víz nem verte. Kiabált, hadonászott, a mesterek meg csak nevették. Legjobban a kis csizmadia, akit most már mesternek neveztek.
Addig ugrált a bocskortalpaló, amíg egyszer Jankó azt nem találta mondani:
- Állj meg, csizma, kopp! Elég volt a hopp! - Most látta csak, hogy jótettéért milyen jutalmat kapott. El is indult vele mindjárt szerencsét próbálni.
Éppen egy rengeteg erdőn ment keresztül, amikor zengő énekszóra lett figyelmes. Arrafelé tartott, s látta, hogy gyönyörű szép leány szedi ott fehér kezével a csípős csalánt. Nagyon megsajnálta.
- Ejnye, édes húgom, kinek szeded a csalánt?
- Édesapám kacsáinak.
- Nem sajnálod gyönge két kezedet?
- Ha mostohám nem sajnálja, én hiába bánnám.
- Hol az a mostoha?
- Fent a palotában, királyapám mellett ül a fényes trónon!
- Hát akkor te miért jársz itt foltozott ruhában?
- Elfoglalta helyemet a mostoha néném.
- Talán szebb tenálad?
- Vajjal kenegetik, tejben megfürösztik, mégis világ csúfja!
- Szegény kis királylány, gyere el énhozzám! Igaz, semmim sincsen, de jobb dolgod lenne.
- Nem mehetek férjhez, amíg csúf nénémnek nem akad kérője.
- Akad elég herceg, aki maga sem szebb!
- Nincsenek ám itthon. Mind csatába mentek! Háborúban vagyunk a szomszéd királlyal. Holnap reggel lesz az utolsó ütközet.
Nagyot villant erre Jankó szeme. Tudta már, mit tegyen! Egyenesen felment a királyhoz. A király foga vacogott a félelemtől, mert a katonáinak puska helyett már csak kapanyél jutott.
- Azért jöttem, felség, hogy ne szomorkodjék! – mondta a csizmadia. – Elintézem én az ellenséget! Felséged csak fúvassa meg holnap reggel a trombitákat, és indítsa a seregét rohamra. Győzni fognak, fejemet adom érte!
- És ha úgy lesz, amint mondod, mit kívánsz jutalmul?
- Felséged leányát, édes, szép virágát!
Megígérte a király, és Jankó boldogan indult útnak. Pirkadatra odaért az ellenség táborához.
- Vigyetek a hadvezérhez! – mondta az őröknek.
Peckes Vitéz Vendel, hírneves hadvezér, ott állt már a serege élén és lóra kart szállni.
- Hát te mit akarsz itt? – förmedt rá Jankóra.
- Kigyelmed fényes hírneve hozzám is eljutott. Hoztam ajándékul egy pár csizmát. Dicső hadvezérnek ilyenben kell győztes csatába indulnia!
Pávánál hiúbb volt Peckes Vitéz Vendel. Torkán akadt a vezényszó, amint a remek csizmákat meglátta. Nem is késlekedett, nyomban felrántotta őket. No hiszen, bár sohase rántotta volna! Mert a csizmák vele is elkezdték járni a gyors csárdást. Rezegtették a térdét, megpörgették, megforgatták, nyilallott a talpa, de csak vitték bokáztatva, amerre nem is akarta!
A katonák kardot, puskát eldobáltak, földre hemperedtek, úgy nevettek! Felbomlott a csatasor, prüszkölt mérgében a hadvezér, de mindhiába. Jankó addig meg nem állította, a csizmától meg nem szabadította, amíg a másik sereg meg nem rohamozta őket. Puszta kézzel ejtették fogságba a kacagástól guruló ellenséget.
Volt nagy diadal! Vitték Jankót vállon, a király elé, akinek nem fért a fejébe, mit csinálhatott a kis csizmadia. Boldog volt Jankó! Most már övé lesz a szép királykisasszony!
Hát, uramfia! Kit vezetnek elébe? Mostoha királyné világcsúfja lányát! Legyező a füle, az orra uborka, amikor mosolyog, mintha görcse volna!
Fel is pattant Jankó:
- Nem jól van ez, felség! Én az édes lányát kértem feleségül!
Hanem a királynak még egy fél szó sem jutott, olyan hangosan lármázott a gonosz királyné:
- Vagy kell a menyasszony, vagy pedig fel is út, le is út, amíg szépen mondom!
"No, várj csak, boszorkány! – gondolt nagyot Jankó, hangosan pedig azt mondta":
- Jól van hát, nem bánom, legyen lakodalom, de csak úgy, ha a felséges királyné elfogad tőlem egy pár csizmát, s abban eljárja velem a nyitócsárdást.
Hogyne fogadta volna! Örült, hogy a lányát férjhez adja. Felhúzta a csizmát, s azok vele is tüstént megindultak. Rúgták a port, összeverték a bokáját. Sivalkodott a gonosz királyné, repült a szoknyája, kibomlott a kontya. A csizmák egyre szaporábban aprózták a csárdást. Vitték a királynét körbe, karikába, az udvari népnek nagy mulatságára!
Csizmadia Jankó pedig nevetve kérdezgette:
- Megkapom-e a király édes lányát?
Addig nem állította meg a csizmákat, amíg a királyné igent nem mondott. Ezután lett csak igazi lakodalom! De azon már nem táncolt az álnok királyné, mert a bokáját kellett borogatnia.
Annál szebben járta az igazi királykisasszony a derék kis csizmadia karján, akinek még ma is boldog felesége.
|