Hogy mi járatban szálldosott éppen errefelé? Bizony, hogy komoly oka volt erre. Nősülési tervek foglalkoztatták lázas fejét! S ha valahol, itt aztán találhatott magának menyasszonynak valót, nem kevesebbet, mint negyvenet. De hogyan válassza ki a neki éppen legmegfelelőbbet? Úgy döntött, az lesz a szívének választottja, amelyik az alvók közül először ránéz. Boróka királykisasszony egy nagy kövér békával álmodott éppen. Nem is nagy volt a béka, de egyenesen hatalmas. Egy domb tövében üldögélt az álombeli Boróka, színes golyócskáival játszott, amikor sötét felhő árnyát érezte meg a fejére nehezedni. Felnézett, de a felhő helyett egy rút varangyot pillantott meg legörgőben a domb tetejéről, s mennél közelebb ért a lánykához, annál szembetűnőbbé váltak rettenetes méretei. Boróka felpattant, hogy menekülőre fogja, de legnagyobb rémületére földbe gyökerezett a lába. Tapodtat sem mozdult, sem előre, sem hátra. (Azt már csak az igazság kedvéért tesszük hozzá, hogy se jobbra, se balra…) Segítségért kiáltana, de hang sem jön ki a torkán. Tágra nyílt szemmel, sikoltásra tátott szájjal ébredt, vagy inkább riadt fel. Tekintete nyomban a derengő ablak fényét kereste. Meg is találta, így meg is láthatta, hogy az ablak párkányán egy szárnyas ember áll, szárnyait szélesre tárva. A rémisztő látványtól rettenetes kiáltás szakadt ki Boróka száján, olyan hangos, hogy még a Hattyús Kastély legtávolabbi szárnyának legtávolabbi szobájában békésen hortyogó Habakuk király is felébredt. Koronáját, palástját hátrahagyva, csak úgy, liliomos hálóingében rohant a királylányok hálószobája felé. Ott már nagy felfordulás fogadta, a negyven királylányok negyven ablakban keresték egyszerre, s keresték hiába a rémületet okozó szárnyas embert. – Miféle szárnyas ember? – morrant rájuk a király, amikor végre sikerült egyetlen értelmes mondatot kihámoznia a sokféle csiripelésből.  A leánykák nagy sokára lecsillapodtak, előállt közülük Boróka, és elmesélte tátott szájú ébredését. – Badarság – dohogott a király –, szárnyas emberek csak a mesékben vannak! A királylányok tanácstalanul pislogtak. De hát hol is vagyunk, ha nem a mesében, kérdezte egymástól a tekintetük. Habakuk, aki olvasott lányai összekacsintásából, feddőn utasította őket rendre. – Én, te, azaz mi, nincs mese, a Hattyús Kastély királylányi hálótermében vagyunk valamennyien. Azzal visszaparancsolta az ágyaikba a királykisasszonyokat. De a szárnyas ember megjelenése sehogy se hagyta békében nyugodni a királyt, hiába akart megszabadulni tőle, befészkelte magát a gondolatai közé. Elvesztette reggelinél az étvágyát, eltolta ebédnél maga elől a pirosra sült kacsacombokat, így aztán, hogy ne maradjon vacsora után is éhen, azt eszelte ki, hogy ő csak-csak szól királyi fővadászával, álljon lesben éjszaka a királylányi hálószoba negyven ablaka alatt, s ha valamely párkányra egy valamely szárnyas ember leszáll, hát nyomban lője le. Azonban kicsit se lője véletlenül nagyon agyon, hogy életben maradva kivallatható legyen, szárnyasságáról mindenképpen. Mihelyt lezajlott a fontos megbeszélés a királyi fővadásszal, Habakuk visszaballagott a Hattyús Kastély csupamárvány ebédlőjébe, rettentő étvággyal megette a reggeltől érintetlen rettentő reggelijét, befalta a délre pirosra sütött kacsacombokat, és türelmetlenül várta a vacsora idejét, amikor is ropogós malacsült várta. A fővadász vastag posztókabátban rostokolt hajnalig a negyven ablak alatt, már éppen álomra csukódott volna a szeme, amikor szárnysuhogást hallott. Fölkapta a fejét, és ha áll, biztosan földbe gyökerezik a lába. A középső ablak párkányára, amely tizenkilenc ablakra volt az épületszárny egyik szélétől, és húsz ablakra a másik szélétől, egy szárnyas lény, láthatóan ember, szárnyas ember tehát, szállt le puhán, s nézett befelé a hálóterembe. A fővadász nem volt rest, szorította az idő is, hátha amilyen hirtelen jött, olyan váratlansággal száll tova, lekapta válláról hatalmas íját, roppant nyílvesszőt feszített a húrra, célra tartotta, s már hullott is le a magasból a kert kövér füvére a szárnyas lény. S mert a fővadász, ahogyan arra a király is felszólította, kicsit sem nagyon lőtte agyon a legényt, így az másnap már a saját lábán ment a királyi kihallgatásra. Ott ült a király, a király körül mind a negyven királykisasszony, s nem titkolt érdeklődéssel szemlélték a bőrszárnyát időnként megsuhogtató legényt. – Mi dolgod éjjelente a királykisasszonyok ablakában? Csak nem olyan… leskelődő fajta vagy? – kérdezte gyanakodva a király. – Menyasszonyért jártam a királylányok közé – válaszolta a kérdésre egyszerűen a legény. A negyven királylány közül harminckilencnek elpirult az orcája, csak az egy Boróka arca változott gyolcsnál is fehérebbé. Észrevette ezt maga a király is. – És melyiket választottad? – kérdezte, s tekintete csak Borókán nyugodott. – Csak nem ezt a krétaporképűt? – folytatta gúnyolódva. És kacagni kezdett, és csak kacagott, kacagott, s vele kacagott a harminckilenc királylány. Csak Boróka nem nevetett, s a szárnyas legény hallgatott. A király ezt is észrevette. Ismét csak tréfán törte a fejét. – Aztán, hogy képzeled a lánykérést? – vihorászott Habakuk, egy királytól meglehetősen illetlenül. – Hát csak így! – rikkantotta egészséges fogait megvillantva a szárnyas legény, mit sem törődve a bántással. Hatalmas bőrszárnyait meglengette, Borókát a hátára kapta, s mielőtt bárki is megakadályozhatta volna ebben, a magasba emelkedett. – Leányrablás – visította rémülten Habakuk király. – Senki se merjen rálőni, mert még véletlenül Boróka lányomat találjátok el! Nem is mert lőni senki, így a szárnyas lény akadálytalanul emelkedett a Hattyús Kastély fölé, onnan pedig az ég felhői felé vette az útját, s el is tűnt közöttük, mielőtt bárki fölocsúdott volna a meglepetéséből. Az idő pedig telt. Habakuk király emberei fölkutatták a birodalom legsötétebb erdőit, legtitokzatosabb berkeit, de nyomát nem lelték sem a szárnyas embernek, sem Boróka királykisasszonynak. Egy napon beállított a Hattyús Kastélyba egy vénséges vén muzsikus cigány egy fiatal legénykével, aki alighanem a fia lehetett. Ahogy azt az öregemberek már csak szokták, mondanivalóját rövidre fogta, de mindenki kiérthette belőle, aki akarta, mit szándékozott mondani. A nádi laposon, talán még annál is lejjebb, ott, hol a csizma is tengervízben tapicskol, nagy esküvő volt, nem is olyan régen, nyolc országra szóló. Szép volt a menyasszony, még egy aranyos korona is volt a hajában… Hanem a vőlegény, óh, irgalom atyja, ne hagyj el, sóhajtott az öregember, amolyan szárnyas forma lény, tánc közben egyszer csak összeesett. Ahogy történt, végigvágódott a fövenyen, s már hálni is alig jár belé a lélek. Az a hír járja, mérges nyíllal lőtték meg a vállát. No, nyomban hívatja a király a fővadászát, s roppant mérges a mérgezett nyíl miatt. – Honnan a méreg? – faggatja Habakuk a megrémült embert. – De jól megfontold, mit mondasz, mert itt halsz halált ebben a minutumban! – Hát bizony, felséges királyom, életem s halálom kezedbe ajánlom – esik térdre nyomban a fővadász –, az a méreg nem máshonnan van, hanem épp a Boróka királykisasszony álmából előgörgő roppant varangyból. – És van-e ennek a varangyméregnek ellenvarangyszere? – érdeklődik a király. A fővadász meg csak vonogatja a vállát. Hát azt ő meg honnan tudná? Hiszen még azt sem tudta, hogy a Boróka királylány álmából előgörgő roppant varangy mérge ilyen halálos. – Hát, ha nem magadtól kotyvasztottad, mégis, kitől kaptad? –  Nos, ha azt tudnám – tárta szét mindkét karját a vadász –, olyan öregasszonyforma volt. De az is meglehet, hogy nem is volt formája… Mintha folyton változott volna… Mintha… És folyton változott is, már jól emlékszem rá. Az öregember, aki eddig feszülten figyelt, most mintha elmosolyodott volna. Mindössze három kérdést tett föl a vadásznak. – Púp volt-e a hátán? – Volt hát. Meg nem is volt. Amikor volt, akkor kettő is. Amikor meg nem volt, akkor egy se. – Hát törpe volt-e? – Bizony, hogy törpe volt, amikor az volt. De akkor sohasem volt törpe, amikor meg nem. – Kényszerített-e arra, hogy elfogadd tőle a mérget? – Kényszerített is, meg nem is. Amikor kényszerített, akkor kényszerített, amikor meg nem, akkor pedig nem kényszerített. –  Mindent értek. Csak a gonosz BödePöte Surmó lehetett! Ősi ellensége a szárnyas embernek, akivel már számtalanszor megküzdött, és már mindenki úgy tudta, hogy a szárnyas ember örökre legyőzte… – Hát, ha nem, akkor ez a BödeSurmó Pöte győzte le a szárnyas embert, aki viszont elrabolta a lányomat, akinek a sorsáról viszont nem tudok semmit. És most már tudom, hogy nemcsak a szárnyas embernek tartozom egy királyi bepancsolással, de ennek a Surmó Böde Pödének is. – A vejedről beszélsz, Habakuk király, amikor a szárnyas embert szapulod. Mert vedd tudomásul – szólt közbe az öreg fiúforma kísérője –, a lányod szerelemmel megszerette a szárnyas embert, aki csupa jót tesz az emberekkel. Ő a bőrszárnyúak birodalmának a királya. – Most már csak azt kéne megtudnom, hogyan támasszuk fel – esett kétségbe a király. Az öreg muzsikus elmosolyodott. Álla alá vette a hegedűjét, és játszani kezdett rajta. Előbb a király aludt el, aztán a harminckilenc királylány, aztán a fővadász, és sorra mind, aki csak meghallotta a varázslatos zenét. Legvégül az öreget kísérő legényke. Röpültek az álmok királyi koronával a fejükön, vagy éppen hálóruhában, amikor az öreget kísérő legényke álmából egyszerre előgörgött egy roppant nagy varangy. Na, ezt az öreg szépen elcsípte, a vonója végére tűzte, és elindult vele a nagyvilágba. Senki sem tudta pontosan, mennyi idő múlva tért vissza. Annyi bizonyos, távolléte alatt a palota valamennyi lakója, beleértve a könnytóban lakó aranyhalakat, a palota tornyain elücsörgő hattyúkat, aludt mindenki, mélyen, és nem zavartatva magát a világ dolgaitól. Az is bizonyos, az öreg muzsikus cigány nem egyedül tért vissza. Magával hozta a szárnyas legényt. Amikor kényelmesen elhelyezkedtek az alvók között, az öreg ismét muzsikálni kezdett, és felébredtek a palota lakói, valamennyien. Elsőnek a király ébredt fel. Rettenetes álmossággal felnézett, és azt kérdezte: –  Hol van Boróka lányom? –  Itt vagyok, apám – kapta le sapkáját az öreg kísérője, s hát valóban, Boróka királykisasszony állt az apja előtt. – Hol van az én szárnyas vejem? – ásított nagyot Habakuk, miután megölelte a lányát. Mivel a szárnyas legény is eléje állt, őt is megölelte királyi ölelésével. Már miért is ne, ha ilyen jól alakultak a dolgok. – És hol van az a PöszeFusza Huculyka-Puszulyka? – kérdezte harmadjára. De ezen, hiszen ekkorra már mindenki ébren volt a palotában, akkorát nevettek a többiek, hogy Habakuk király jobbnak látta visszavonulni királyi termeibe. – Ja! – szólt még vissza.  – Lakodalmat mindenképpen rendezünk. A lányunkat nem szárnyalva hurcoljuk ki a palotámból! Nincs több szöktetés! A fővadász a jövőben nem lövöldözik mérgezett nyíllal a vejeimre… Mi van még?  Majd egy körre elviszel a világ körül a hátadon, fiam – csapkodta meg bizalmasan a szárnyas ember mindkét vállát –, aztán, ha majd föltalálják a repülőt, veszek egyet magamnak, és akkor nem kell fáradnod az én hurcolásommal – se. Megyek – valami fapadossal…