A germán mitológiában - de a magyar mesevilágban is - gyakran megjelenő motívum a csodasüveg, ami láthatatlanná teszi azt a személyt, aki a fejére húzza. A varázslat magyarázata egyszerű: a sipkát csak jó mélyen a fejünkre kell nyomnunk – olyan mélyen, hogy a szemünket is eltakarja -, és a csoda máris megtörtént. (Csongor köpenye is így „működik”: a fejünket kell betakarni vele, és azonnal „köddé válunk”.)
A mesék világa nem a gyermek fantáziáját tükrözi, hanem a gondolkodását; azt a képet, amit környezetéről - amely tele van jó és gonosz óriásokkal, tündérekkel és vasorrú bábákkal - alkot, és azokat a hipotéziseket, magyarázó elveket, amelyek ennek a (más módon felfoghatatlan) világnak a működését számára érthetővé teszik.
Mi, szülők, esténként odaülünk gyermekeink ágya mellé, és mesélünk. Általában Andersent, a Grimm-testvéreket vagy Benedek Elek összegyűjtött meséit olvassuk – hiszen nekünk is ezekből a könyvekből olvastak szüleink -, de előfordul az is, hogy a klasszikus motívumok felhasználásával magunk alkotunk - „fejből” - izgalmas, csodákkal teli történeteket. Mégis, azt kell mondanom: a meséket nem a szülők - még csak nem is Andersen vagy a Grimm-testvérek - találják ki, hanem maguk a gyerekek!
A harmincas években a Szovjetunióban betiltották a tündérmeséket, mert úgy vélték, ilyesmivel csak a kapitalizmusban butítják a kicsiket, és egyébként sem felelnek meg a szocialista realizmus esztétikai követelményeinek. Azonban mindazok, akik komolyan odafigyeltek a gyerekekre, gyorsan észrevették, hogy az óvodásokat és a kisiskolásokat nem lehet megfosztani a tündérmeséktől; ha mi, felnőttek nem mesélünk nekik ilyen mesét, megalkotják ők - méghozzá a klasszikus motívumokhoz nagyon hasonló elemekből - önmaguknak!
…..a jó tündérmese nemcsak a négy-hétéves gyermek gondolkodásmódját tükrözi, de tartalmazza azokat a konfliktusokat is, melyekkel ez a korosztály szinte törvényszerűen küszködik. A mese hőse - akár királyi családban nevelkedik, akár szegényember kunyhójában - nem lehet más, csak a „legkisebb” gyermek, hiszen aki a mesét hallgatja, szintén a legkisebb a családban. Kiszolgáltatott a hatalmat gyakorló felnőtteknek, gyakran önkéntelenül, néha szándékosan lebecsült és megalázott.
A gyermek - azonosulva ezekkel a mesefigurákkal - a saját helyzetét, a saját sorsát éli át, és a mesehős diadalával átéli azt a felszabadító, nagyszerű élményt is, amit Arisztotelész óta katarzisnak nevezünk. A szülőhöz fűződő kapcsolat, a vergődés a biztonságot nyújtó, ugyanakkor kiszolgáltatottá tevő függőség (dependencia) és a kockázatos, de felemelő és önbizalmat adó függetlenség (autonómia) között, ennek az életszakasznak meghatározó problémája.
Gondoljunk csak utána: a három-négy esztendős gyermek látványosan szenved a szülő hiányától - ezt az érzést szeparációs félelemnek nevezzük -, de amikor együtt van a család, mindent egyedül akar csinálni, és - időnként elég agresszív módon - elutasítja a szülő közeledését.
Kevesen tudják - még kevesebben ismerik el -, hogy ez az ambivalencia nemcsak a gyermek, de a szülő lelkében is megtalálható. Hiszen szülőnek lenni nagyon sok örömet, ugyanakkor rengeteg terhet és áldozatot is jelent. Ki az az édesanya, aki nem érzi úgy, hogy hatalmas kő esett le a lelkéről, amikor este, úgy kilenc körül, látja, hogy végre elaludt a gyerek, és most nyugodtan odaülhet egy kicsit férjéhez, a televízió elé?
Ha jól olvassuk őket, könnyen észrevesszük, hogy a legtöbb „klasszikus” tündérmese erről az ambivalenciáról szól; arról a közös szülői és gyermeki küzdelemről, mely lelkükben a szeretetből származó kötelezettségek „rabsága” és a függetlenségből eredő „szabadság” között zajlik.
Vegyük például az egyik legismertebb - valóban megtörtént eseményeken alapuló - mesét, a Jancsi és Juliskát. Amikor a szegény favágó látja, hogy kunyhójában fogytán az élelem, feleségével egyetértésben elhatározza, hogy megszabadul két gyermekétől - a „kötelesség” helyett a „szabadságot” választja. Ott is hagyja a gyerekeket alva, az erdőszélen. Amikor Jancsi és Juliska felébred, azonnal észreveszik, hogy apjuk magukra hagyta őket. De süt a nap, csicseregnek a madarak, a két gyerek boldogan vág neki az erdőnek - mondhatjuk úgy is, örülnek a szabadságnak, annak, hogy megszabadultak az ilyen korú gyerekeket nyomasztó függőségtől, kiszolgáltatottságtól. Estére azonban megváltozik a helyzet.
Otthon, a kunyhóban, a favágó is régen megbánta már, hogy eldobta magától gyermekeit, de az erdőben Jancsin és Juliskán is erőt vesz a szeparációs félelem. Sötét van, a falevelek fenyegetően sustorognak a szélben - kit érdekel már az autonómia, otthon lenni volna jó, a szeretet és a pattogó kályha melegében.
És ebben a pillanatban egy aranyos kis mézeskalács-házikó kerül az útjukba. A ház előtt kedves, öreg néni áll, bájosan invitálja őket, és a gyerekek lelkesen mennek is utána: megtalálták újra a szülői gondoskodás és az otthon biztonságát. De amint mindezt megkapták, a bennük dolgozó ambivalencia újabb fordulatot eredményez: a hívogató házikóról rögtön kiderül, hogy boszorkánytanya, a kedves, öreg néni pedig nem más, mint a vasorrú bába! Vagyis odabent, a függőséggel megterhelt biztonságban már újra a szabadság vonz, és kezdődik minden elölről …
Ranschburg Jenő
Forrás: ESŐ - Irodalmi lap. IV. évfolyam 2. szám
|