Amikor anyu meglátja a szerdát a naptárban, rögtön sóhajt egyet:
– De messze még a hétvége!
– Hát igen – bólint apu, és ő is sóhajt.
Erre én is megpróbálok sóhajtani, hogy lássák, nekem sem mindegy, de nem megy. Igazából én csak akkor tudok, amikor kiderül, hogy nem lesz sajtos-kolbászos pizza vacsorára. Akkor aztán nagyon sóhajtozok. Tiszta erőből.
Zozi meg akkor, ha nem úszhat a kék lavórban.
Azon a napon is szerda volt.
– Mikor jössz haza? – sóhajtozott anyu.
– Időben. Elmegyek Tomiért az oviba – sóhajtozott apu.
Azzal megpuszilt minket, és kifelé menet viccelődött kicsit.
Anyu összepakolta, amit kell: csörgött, meg zörgött. Én közben az orromat az ablaküveghez szorítottam. Azt figyeltem, hogyan kergeti el a galambokat a szomszéd macskája.
Furcsa, de szerdán mintha ő is sóhajtozva emelné fel a mancsát.
Na, ő a Ribizli.
A szomszéd macskája. Ha jó az idő, mindig sütteti a hasát a nappal. A hátára fekszik, úgy napozik.
Közben még horkol is, úgy kaparja a levegőt, mintha az lenne a szék lába. Anyu szerint ilyenkor álmodik.
Azt álmodja, hogy a Kisteszkóban van, az eladó megsimogatja, tejet reggelizik, hozzá trappista sajtot.
Csak akkor riad fel, ha bezár a bolt.
Ribizli szeret engem. Folyton hozzám dörgölőzik, közben úgy rezeg, mint apu mobilja. Anyu szerint csak dorombol.
Ekkor mindig arra gondolok, nem kellett volna felborítanom a tejes tálkáját. Nem mertem bevallani neki, hogy én voltam.
– Tomi, indulunk! – kiabált a konyhából anyu.
– Mindjárt!
Sürgősen meg kellett néznem valamit. Egy galamb leszállt a gangra. Szürke volt, és bicegett. De anyu rám parancsolt, mennem kellett. Felhúztam a cipőmet, felvettem a kabátom. Anyu kézen fogott, bezárta az ajtót és szaladtunk. Becsuktam a szemem, féltem a gangon a magastól.
Hallottam, hogy anyu köszön:
– Jó napot!
– Jó napot! – mondta valaki, akinek szomszéd néni hangja volt.
Ő Gréti néni. Ribizli gazdája. Régen angolra tanította a gyerekeket. Sokszor fáj a feje, és ilyenkor angolul beszél. Néha csak üldögél a foteljében, és a férje hozza a homlokára a vizes zsebkendőt.
– Migrénje van! – mondja ilyenkor Pali bácsi.
Az egy olyan betegség, amitől az ember nagyon szigorú lesz. Nekem eddig csak bárányhimlőm, mandulagyulladásom meg hasmenésem volt.
Apu szokta megjavítani Gréti néni számítógépét, hogy nézegethesse az internetet. Én ilyenkor a konyhában játszom Ribizlivel. Gréti néni hoz nekem ropit, hogy apu azt lássa, neki is van szíve. Pedig nincs neki.
– Egy nagy jégkocka van a helyén!
Ezt anyu szokta mondani.
– Alszol, Tomi?
Megsimogatta valaki a fejemet. Neki szomszéd bácsi hangja volt. Résnyire kinyitottam a szemem:
– Csókolom!
Ő Pali bácsi. Kutató volt. Felkutatta a virágokat és összegyűjtötte őket a lakásba. Még a vécében is van egy. Szegény, annaklehet a legrosszabb!
Egyszer azt mondta, megtanított beszélni egy pálmát. A növény mesélni is szokott neki. De csak bizonyos napokon! Így mondta. Erre apu megfenyegette a mutatóujjával:
– Akkor mondjon valamit az a pálma!
– Nem hiszel nekem? – kérdezte Pali bácsi.
Intett, hogy hajoljunk közelebb a virághoz. Még a levegőt is visszatartottuk, úgy hallgatóztunk. Ám a pálma meg sem mukkant.
Pali bácsi megvonta a vállát:
– Ez nem az a bizonyos nap!
– Oviba, oviba? – kérdezte Pali bácsi a gangon.
– Oda, oda. Késésben vagyunk – mondta anyu.
– Korábban kellene kelni! – mondta szigorúan Gréti néni.
Indultunk volna tovább, de valaki ránk köszönt:
– Csókolom!
Ennek a valakinek kislány hangja volt.
– Szia! Te vagy Szofi? – kérdezte anyu. – Pici baba voltál, amikor utoljára láttalak.
Kinyitottam a szemem. Én nem hallottam semmilyen Szofiról. Se kicsiről, se ilyenről. Most ő is Nyári Pál utcai lesz?
– A szülei elutaztak. A héten nálunk lakik – mondta Pali bácsi.
Ennek a lánynak szőke haja volt, fehér bőre!
– Legalább tanul egy kis angolt! – mondta Gréti néni.
Ennek a lánynak kék volt a szeme!
– Örülünk neked, Szofi! Ha a nagyszüleid megengedik, majd játszhatnátok Tomival! – mondta anyu.
Ez a lány még mosolygott is!
– Sok a dolga – mondta szigorúan Gréti néni, azzal betuszkolta Szofit a lakásba. Csodálkozva néztük. Pali bácsi széttárta a kezét:
– Migrénje van!
Az óvodában eszembe jutott Szofi.
Először akkor, amikor tízóraiztunk. Aztán játék közben kétszer. Meg amikor túrós tészta került valahonnan a tányéromra. És a csendes pihenő alatt, meg utána is, amikor Ábel elvette a kamiont, amivel játszottam.
Majdnem elfeledkeztem a Zoziról.
De ő rám kiáltott:
– Én vagyok a nagy Zozi!
Gyorsan játszottunk valamit, aztán futottam Ábelhez.
Ő a legokosabb és a legerősebb a csoportunkban. A Farkas Petinél is okosabb és erősebb. Megkérdeztem tőle, szerinte milyenek a lányok, az olyanok, akiknek szőke a hajuk, fehér a bőrük és mosolyognak. A csoportunkban nincs ilyen.
– Hülyék! – mondta Ábel, és elment, mert fel kellett építenie egy űrbázist.
Ez az ovi órája.
Csillagokháborújás. Megfigyeltem, ha a kisebbik pálcikája a szekrényre mutat, akkor jönnek értem. Nagyon vártam már, hogy odamutasson.
– Mi volt ma az oviban? – kérdezte apu hazafelé.
– Semmi – mondtam neki, és megint eszembe jutott Szofi.
Szótlanul elsétáltunk a villamosig. Apu nem értette, miért nem húzatom magam:
– Nem vagy te beteg? – kérdezte.
– Szerintem elkaptam a migrént. Azért vagyok szigorú – bólogattam. Erre apu nagyon nevetett.
A villamoson aztán megkérdeztem tőle, hogy szerinte milyenek a lányok. Az olyanok, akiknek szőke a hajuk, fehér a bőrük, és mosolyognak.
– Van ilyen az oviban? – kérdezte.
– A szomszédban van egy! Ő a Szofi.
– Az más – mondta apu. – Szerintem jó fejek.
– Komolyan?
Ő bólintott, elfordult, és a villamosablakból a vizet nézte. Nagyon mosolygott magában.
Folytatás>