A tündér zokon vette a virágokhoz csöppet sem illő sok kérést meg panaszt. Rosszkedvűen ment el a kertből. Elhatározta, hogy egyhamar nem látogatja meg ismét az elkényeztetett virágokat. Lehorgasztott fejjel ballagott hazafelé az erdőben. Így történt, hogy meglátta az út szélén a porban virító pitypangot. Megállt előtte: — Mondd, kedves pitypang, nincs valami kérésed, parancsod? A pitypang csak ingatta sárga fejét, hogy nem, nincs sem kérése, sem panasza. — Nem kívánsz magadnak jó illatot? Esetleg tüskéket, hogy ne tudjanak leszakítani a gyerekek? Nem, a pitypang nem kívánt semmit, de amikor a tündér továbbment, felsóhajtott. Meghallotta a tündér a pitypang sóhaját, visszafordult: — Talán mégis szeretnél kérni valamit, pitypang? — Hiába minden, tündér, az én bánatomon te sem tudsz segíteni — mondta a pitypang. — Messze földről kerültem ide, ebbe az országba. Meggyökereztem itt. Tudom, hogy soha többet nem láthatom a hazámat. De ha eszembe jut a régi táj, mindig nagyon szomorú vagyok. Csak legalább a gyermekeim elmehetnének... de hát azoknak sincs szárnyuk! Gondolkozott egy kicsit a tündér. Mert csodatevő, nagy hatalma volt, úgy intézte, hogy a pitypang bolyhos fiacskái, leánykái — a termésbóbiták — ezentúl apró szárnyakkal szülessenek. A bóbiták apró szárnyába belekap a szél, repíti őket hegyen-völgyön át. Messzi földre elkerülnek, s ha jó szél fúj, a pitypang egyik-másik fia, lánya visszaröpülhet a régi, elhagyott hazájába is.