Zólya Andrea Csilla   Fodor Veronika harmadik kötete, a Legendák a Pannónia gőzhajó fedélzetéről lebilincselő mesevilágba vezeti az olvasókat, mégpedig az emberiség történelmének és az ipari felfedezések hőskorának emlékezetes, de olykor mégis feledésbe merült mozzanatai és meghatározó pillanatai közé. A kötet különlegessége, hogy egyszerre tekinthető mese- és kalandregénynek, de igazi ínyencségként egyfajta kultúrtörténeti útleírásnak is.   Azonban minden egyes történetben és megidézett korban a bemutatott találmányokon túl az ember kerül a középpontba. Ennek jegyében az egymásba kapcsolódó epizódok mozgatói és egyben összekötői az emberi érzés és érzékelés legkifinomultabb formáinak megragadása. A teljesség utáni vágy, máskor pedig a szabadság hiánya tartja mozgásban a szereplőket és rajtuk keresztül az eseményeket. Így kaphat például több alkalommal kiemelt helyet az illatok érzékelése vagy épp azok hiánya, vagy a legbensőbb érzelmeknek és gondolatoknak a keresése/megtapasztalása: úgy az (el)használt játékok javítóműhelyében, mint a megalkotott gépek születésekor. Ezeknek köszönhetően lehetséges Fodor Veronika könyvében, hogy a különböző korok nagy felfedezőinek szelleme összetalálkozhat, és eszmét cserélve segíthetnek egymásnak az éppen formálódó találmányuk létrehozásában. Jó példa erre a 18. században élő Ciprián szerzetes és száz évvel későbbről Ferdinand von Zeppelin gróf találkozása és párbeszéde egy felhő szélén ücsörögve miközben mindketten épp repülni próbálnak a fejlesztés alatt álló szerkezetükkel. Ki így, ki úgy. A Legendák a Pannónia gőzhajó fedélzetéről gerincét Anton Aulinger története adja, aki kénytelen utazó legendagyűjtővé válni, miután Kizil Bas, az isztambuli szultán elrabolja kedvesét egy különös váltságdíj fejében. Ez pedig nem más, mint az, hogy Anton egy év lejárta előtt billentse ki unalmából és gyűjtsön számára tizenkét olyan legendát, amivel szórakoztatni tudja. „Íme, a könyvtáram, benne a világon valaha megírt összes könyvvel, de már mindet olvastam, és egytől egyig unalmasak. Csodálkozni akarok, ámulni, megdöbbenni – és ebben maga lesz a segítségemre. Azt szeretném, ha összegyűjtené a világ legkülönösebb legendáit! Rakja őket dobozokba, gondosan felcímkézve, és hozza el nekem Isztambulba. Keressen engem: Kizil Bas-t, a borzalmast, akinek mindenki rettegi nevét. De vigyázzon, nehogy unalmasnak tartsam akár egyiket is! Egy éve van rá. Tizenkét legendát kérek, és ha sikerül időben ideérnie velük, visszakapja Jezáment.” – hangzik a szultán vészjósló kérése. (43‒44.) Hogy miért pont Antont választja ki a szultán, nem derül ki, hiszen a fiatal főszereplő kedvese elrablását megelőző, korábbi életéről nem sokat tudunk, talán csak annyit, hogy a harcmezőket járta. Viszont innentől az olvasó számára nyitott könyvvé változik Anton életútja, ahogy szenvedélyévé, hivatásává, sőt életévé lesz a különleges történetek gyűjtése. A meseregény egészét is jellemzi az, ahogy értesülünk e fontos pillanatról, ami elindítja Antont a hosszú és élményekben gazdag útjára. Ha kiragadjuk e jelenetet, azt is láthatjuk, hogyan tobzódik e leírásban a történelem különböző időszakainak és helyszíneinek számos ismert alakja és a legkülönfélébb találmányok akár pár perc megjelenítésében is. Kezdve attól, hogy Ypszilanti herceg válik a hírvivővé, aki vélhetően azonos a 19. századi görög szabadságharc kiemelkedő alakjával, képbe kerülnek a huszadikszázad húszas éveiben alakult Rókafalka Társaság – a világszerte ismert magyar vadásztársaság – tagjai is, akik egyforma uniformisukban ugyanabban a kávézóban szürcsölik a feketéjüket, ahol a herceg rátalál Antonra. A helyszínként szolgáló kávézó faláról ezüstkarbon lemezre fagyott tekintetek néznek le a szemlélődő Ypszilanti hercegre, tehát a régi fotográfiák lenyomatai is feltűnnek. Ahogy megelevenedik a falon Kizil Bas alakja, az Antonhoz szóló isztambuli szultán, helyet kap a rögzített hang lejátszásával a gramofon, illetve a vele összekapcsolódó mozgó képet lejátszó kinematográf (általuk Emile Berliner és a Lumiér testvérek neve is eszünkbe juthat). Itt meg kell jegyezni, hogy a gramofon leírásakor a szerző apró csúsztatással azt az Edison-féle fonográf tulajdonságaival jellemzi, ahogy az alábbi idézetben olvashatjuk, hiszen a gramofonhoz nem viaszhenger tartozott, hanem egy lemez, mivel a hang egy lapos korongon volt rögzítve: „Ypszilanti kinyitott egy pléhdobozt, a filmtekercset befűzte a masinába, a hozzá tartozó viaszhengert a gramofonba tette”. (42.) Gessler Siegfried neve szintén előtűnik, amikor a vetítés előtt Ypszilanti felhörpinti a nevéhez fűződő híres köménylikőrt. És az már csak ráadás, hogy e jelenetben is csemegézni lehet a korabeli divat öltözék- és kelléktárának fogalmai között: zsakett, pantalló, cvikker, kürtőkalap, de a továbbiakban találkozhatunk még a lornyon, zubbony, zsabó, klakk, frakk szavakkal is. Anton Aulinger egy év alatt számos (valós és meseszerű) helyet bebarangol, többek között megfordult Lodomériában, a Dunajec környékén vagy épp a Bükkben. Budapesten száll fel a Passautól a Fekete-tenger felé tartó Pannónia nevű gőzhajóra. Innentől Leopold, a hajóslegény és a kapitány kíséri/segíti útján a legendagyűjtőt. Fodor Veronika könyvének tehát egyik kulcsmotívuma az utazás. Természetesen nem csak térben és időben történik ez az utazás, hiszen Anton jelentős változásokon megy keresztül a különféle találkozások és események következtében, amelyek megérintik és gazdagítják őt. Ugyanakkor a tíz európai országot átszelő Duna, illetve a meseregényben a Dunán való hajózás összeköti a keleti és a nyugati embereket és világokat, átjárást biztosítva egyik kultúrából és történetből a másikba.   Kerek egy évig tart(hat) az út és a legendák gyűjtése, amiből a teljesség jegyében szintén tizenkettőnek kell összegyűlni az út végére. Ilyen értelemben az utazás a világ, az idő és az emberi élet teljességét, illetve a titkok keresését és a megértésükre tett kísérletet szimbolizálja. Minden történethez egy újabb történet fűződik. Anton úgy juthat egyre közelebb a céljához, hogy nem irányítja az eseményeket, hanem hagyja magát sodródni a találkozások és az elhangzó történések/legendák által. Egyre finomodó ébersége és érzékenysége segítségével érez rá, mely történeteket kell meghallgatni és elraktározni. Így olvashatunk többek között dr. Zipp inhalatoriumáról, Ciprián szerzetesről és a repülés kísérleti próbálkozásairól, a mechanikus emberről, Demetrios mester óraművéről s vele együtt az elvesztegetett és haszontalan, a meg nem élt és ránk váró időről, a varázsnyomdáról és Hans Christian Andersenről, Kamill bácsi babaszerviz-műhelyéről, a bányák mélyének ritka ékkövéről, a bányavirágról, vagy az Isztambulba érkezés előtti utolsó helyszínként Konstanca szűk sikátorai közt felbukkanó emberekről és tárgyakról. De hogy a meseregény főszereplője képes lesz-e összegyűjteni a kért tizenkét legendát és sikerül-e kimenteni a szultán fogságából Jezáment, maradjon az olvasó meglepetése.     A legendák gyűjtésén túl meghatározó a meseregényben a történetmesélés öröme, ám egyúttal annak kényszere is. Ez egyaránt jellemzi a legendák főszereplőit, akik örömmel osztják meg történeteiket Antonnal, másrészt pedig megragadják a lehetőséget a mesélésre, hogy addig adják tovább másnak azokat, amíg még megtehetik. Demetrios mester például az idő által teremtett óraműről oszt meg egy legendát a főszereplővel: „Ezt az órát testvéremmel, Jannal kezdtem el készíteni, de másik két fivérem is segített benne. Az óraszerkezetet Jan, a fogaskerekeket én, a figurákat Rudolf, a festést és a fa cserzését Igor készítette. Eleinte tökéletesen működött, mind a négyünk szíve benne volt. De ahogy múlt az idő, a dolgok megváltoztak. Először Igor ment el, ő volt a legidősebb köztünk. Az őt ábrázoló figuráról lassan lepergett a lakkozás, színei megkoptak. Aztán Rudolf következett, apró barázdákat harapott a romlás szobrocskáján, majd szegény Jan hagyott itt minket. Az óraszerkezet azóta folytonos javításra szorul, de az idő kifog rajtam, évtizedekig gyönyörűen működött, de most… Csak én maradtam, a fogaskerék”. (95‒96.) Ugyanez a kettősség érvényesül Anton mesélésében is. A legendagyűjtő örömmel osztja meg útja egyes állomásainak lebilincselő történeteit, amelyekkel elhalmozza az olvasókat és a Pannónia gőzhajó utasait. Ugyanis egyezséget köt a kapitánnyal, útiköltség fejében minden nap elmesél egy-egy újabb legendát az összegyűjtöttek közül. A vendégek között Anton történetei egyre sikeresebbek, miközben hallgatják a történeteit, mintha megállna az idő. Természetesen a Pannónia gőzhajón való utazás további fordulatokat és meglepetéseket tartogat. Egyre világosabb, hogy az elején még mogorva kapitányt és Antont a megkötött szerződésen túl több szál köti össze. Hogy voltaképpen mi is, az út végén, a szultán elé járuláskor lepleződik le, amikor a bölcs, de mégis szeszélyes Kizil Bas – aki útjára indítja és a hosszú útról fogadja a próbatétel elé állított legendagyűjtőt – által megmérettetik Anton és az általa összegyűjtött legendák. Több kérdést is feszeget Fodor Veronika meseregénye, egyrészt a címben megnevezett legenda fogalmára vonatkozóan: kinél vannak, lehetnek jó helyen a legendák, milyen szerepet, helyet töltenek be az életünkben, hol lelni rájuk, mi találjuk őket vagy ők találnak ránk? Másrészt a legendák elmesélése közben a technikai találmányok és az ember viszonyát gondolja újra. „A varázslat bennünk van, fiam. A gép csak segít előhozni. Mire menne, ha nem használnánk a fantáziánkat? Csak üres papírlapokat nyomtathatna” – avatja be Steindl úr a varázsnyomdája rejtelmeibe Antont. (109.) A főszereplő itt válik szemtanújává a személyre szabott mesék születésének, melyeket a látszattal ellentétben nem a technika, hanem a bennünk rejlő csoda, a képzelet és a szeretet végtelensége, szárnyalása teremti és formálja, ahogy tulajdonképpen a kötet valamennyi legendáját is az hozza létre és kapcsolja össze egymással. Központi helyet kapnak a kötetben a találmányok, de minden egyes történetben a gépek csodája mögött az ember határtalan fantáziájának, vágyainak és szeretetének csodája rejlik. Viszont ha az emberi önzés elhatalmasodik, akkor a mások kihasználása, megrövidítése óhatatlanul bukásra ítéli az embert és az általa teremtett készítményt, ahogy történik ez például dr. Zippel. Érdemes figyelni a nyelv és a legenda viszonyára, mennyire képes a nyelv megragadni és hitelesen megőrizni a szavakon és fogalmakon keresztül egy-egy történet mozzanatait vagy a tárgyak és az emberek emlékét?   A Legendák a Pannónia gőzhajó fedélzetéről régi szavai múltbeli mesés világokat idéznek, ahogy a nyelv teremtő és újrateremtő ereje révén a régi korok lenyomatai járják át a művet. Ezeket egészítik ki a főszereplő által az egyes legendákhoz kapcsolódóan összegyűjtött és számozott dobozokba zárt különleges tárgyak, mint bizonyítékok. A régi fogalmak és tárgyak képei egy mozgalmas kultúrtörténeti időutazásra invitálnak, bepillantást nyújtva korábbi évszázadok meghatározó pillanataiba és kivételes emberek életébe, titkaiba. A fejezetek végén található szókincstár magyarázatai a sokszor már feledésbe merült fogalmakról és nevekről is ezt az (idő)utazást teszik zökkenőmentessé az olvasó számára. Minden apró részlet életre kel olvasás közben. Ebben pedig nem kis szerepe van Szimonidész Hajnalka remek illusztrációinak. Hiszen minden egyes oldalpáron a kép és a szöveg együtt van mozgásban, sokszor térben sem különülnek el egymástól, olykor akár össze is mosódva. A rajzok részletgazdag, mély tónusú színekkel és érzékletes ábrázolással itatják át a kötet lapjait, nem mellékesen mindvégig kiváló képi humorral gazdagítva teszik dinamikussá a kötet minden egyes jelenetét. Fodor Veronika mesekönyve nemcsak egy feledhetetlen és izgalmas utazásra kísér Anton Aulinger összegyűjtött legendái világába, hanem nyitottabbá és érzékenyebbé is tesz a körülöttünk fellelhető csodák felismerésére. Egyúttal rámutat arra, mennyire fontos megőrizni emlékeinket és történéseinket, s hogy meséljünk, adjuk tovább azokat másoknak is, így válhatunk mindnyájan gazdagabbakká. Forrás: Könyvmutatványosok