Volt tudatos törekvés: az ifjú olvasókat „zöldíteni”, környezettudatossá tenni? (A könyv egyébként legkevésbé sem didaktikus). – Mi­vel nem le­he­tek min­den gye­rek fe­lelős szülője, azt találtam ki, hogy megírom, mi­lyen vesz­teségek érhet­nek bennünket, ha nem gon­dol­ko­dunk eléggé kri­ti­ku­san, és nem kérdezünk rá a dol­gok valódi okára. Ennél többet én nem tu­dok ten­ni, mert nem po­li­ti­kus, ha­nem író va­gyok. A leírások (táj, környezet, városkép) a valóságot tükrözik, ugyanakkor számos mesei elem található, amelyek egy másik dimenzióba lendítenek (manók, csoda-hegedűtok, stb.). Mese ez, valós elemekkel, vagy valóság, mesés elemekkel? – A kérdés mögött, ha jól értem, az is ott mo­toszkál, hogy felnőttek­nek is ajánlom-e. A vála­szom igen, ki­fe­je­zet­ten ne­kik is ajánlom. Sőt, együtt­ol­vasásra biz­ta­tom a családot, az jó móka le­het, utána pe­dig közös kirándulásra, akár Ve­res­pa­tak­ra is. Ami a valóságot il­le­ti: azt már meg­szok­hatták az ol­vasóim, hogy sze­re­tek szűkebb-tágabb érte­lem­ben erdélyi történe­te­ket írni. Úgy értem, erdélyi helyszínek­kel és sze­replőkkel operáló, az itt­ho­ni problémákra rámu­tató történe­te­ket. Len­ne még miről beszélni, például az erdőirtásokról, de a román-ma­gyar együttélés kérdései is sürgetőek. Azt gon­do­lom ugyan­ak­kor, hogy varázslat nélkül sem­mi esélyünk, az írónak még kevésbé van esélye, hogy érvénye­sen beszéljen a fen­ti problémákról. Varázslat kell, olyan érte­lem­ben, hogy nem sza­bad el­tit­kol­ni a hi­deg valóságot, de sze­re­te­tet, csodát és hi­tet kell be­le­lop­ni az el­beszélésbe, mert másképp a fel­adat meg­old­ha­tat­lanná válik. Ifjúsági kalandregényt is mondhatnánk: két tizenkét éves gyermek kalandok sorozatán megy át, végül megoldva azt, amit a felnőttek összegubancoltak. – Igen, már említet­tem, hogy kizárólag a gye­re­kek­ben le­het még bízni. A társa­dal­munk en­nek el­lenére még min­dig úgy működik, hogy a gye­rek­nek kuss a neve, a gye­rek ne szóljon bele a na­gyok dolgába. Könyörgöm, ha megnézzük csak az elmúlt évti­ze­de­ket, a hu­sza­dik századról nem is beszélek, ak­kor fölte­hetjük a kérdést, hogy mit is tud­nak job­ban a felnőttek. Az ol­vasóra bízom a választ. De meg­mon­dom: sem­mit. Eljött a gye­re­kek ide­je, eljött az ide­je, hogy végre tény­leg ko­mo­lyan vegyük őket. De ah­hoz per­sze először ma­gun­kat kéne ko­mo­lyan ven­ni, nekünk felnőttek­nek. A puding próbája az evés: én a gyermekeimnek olvastam fel a könyvedet, tőlük jött visszaigazolás, hogy működik a dolog. Te „tesztelted” írás közben az anyagot efféle ifjú kritikusokkal? – Per­sze, a fiam hűséges szer­kesztőm volt, el­mond­ta, hol unal­mas, és mit nem kell ki­dob­nom, vagy hol írjak még hozzá. Érdekes az örökösen kételkedő Vajon nagyi alakja. Hány nagymamából van összegyúrva ez az egyszerre modern és mesei figura? – Va­jon na­gyiról Gulácsi Zsu­zsi színésznő mesélt ne­kem egy­szer, de ne­kem sem volt is­me­ret­len gye­rek­ko­romból a va­jon szócskát ismétel­gető nagy­ma­ma. A világ összes nagy­mamája, sőt nagy­papája ben­ne van Va­jon na­gyi ka­rak­terében. A nagyszülők azok, akik sze­rin­tem a legköze­lebb áll­nak a gye­rek­kor­hoz. Nem­csak azért, mert több idejük van a gye­re­kek­hez le­ha­jol­ni és meg­hall­gat­ni, ha­nem mert a sza­bad­idejük és ta­pasz­ta­la­tuk okán fel tudják is­mer­ni a játék fon­tosságát újra egy átdol­go­zott élet után. Hogy mégis miért éppen nagy­ma­ma, és nem nagy­pa­pa lett a kétel­kedő, a gye­re­kek­hez közel álló ka­rak­terből: mert a nőkben job­ban bízok, mint a férfi­ak­ban. Egyébként az egyik felnőtt ol­vasóm éppen azt emel­te ki, mennyi­re meg­lep­te és mennyi­re örült neki, hogy a történe­tem­ben korábban Va­jon na­gyi, vagy­is egy nő polgármes­ter volt az előtörténete sze­rint. Meg­je­gyezném, én már láttam erre példát, a szülőfa­lu­mat egy hölgy ve­ze­ti, a falu pe­dig fejlődik és vi­rul. Tartottál már könyvbemutatót gyermekeknek? Veszik a lapot? – Igen, és rendkívül sok kérdésük volt, amennyit egy il­le­del­mes, felnőttek­nek írt könyv­be­mu­tatóján alig­ha kap­hat meg az em­ber. Sok üze­ne­tet kap­tam gye­re­kektől, és min­den­ki azt kéri, jöjjön a foly­tatás. Izgalmasak Orosz Annabella illusztrációi. A főszereplő alakjában mintha a te gyermeki vonásaidat ismerném fel, a rajzok gyakorta „továbblendítik” a történetet. Hogy dolgoztatok össze az illusztrátorral: voltak neked is elképzeléseid, vagy teljesen szabad kezet kapott? – Ami­kor úgy döntöttem, hogy a csíksze­re­dai Gu­ten­berg kiadóval szerződök, ab­ban nagy sze­re­pet játszott a kiadó köny­ve­i­nek igényessége mel­lett az is, hogy a leg­jobb il­lusztráto­rok­kal dol­goz­nak. Orosz An­na­bel­la az egyik leg­jobb, tel­je­sen megbíztam ben­ne, sza­bad ke­zet ka­pott. Per­sze, kíváncsi volnék, mi­lyen len­ne egy raj­zolóval párhu­za­mo­san dol­goz­ni, de ez most más mun­ka volt. An­na­bel­la pon­to­san értet­te, miről szól a köny­vem, és utólag el­mond­ta, már az első ol­vasáskor be­szip­pan­tot­ta a történet világa. Ez sze­rin­tem látszik is a raj­zo­kon, és igen, az il­lusztrációk részei immár a történet­nek, nem le­het elképzel­ni szöve­get a kép nélkül, és fordítva. Mind­ez azon­ban sem­mit sem ért vol­na a kiadó szak­mai alázata, tudása és ka­pa­citása nélkül. A Gu­ten­berg je­len pil­la­nat­ban minőségben bárme­lyik ma­gyar gye­rekkönyv-kiadóval fel tud­ja ven­ni a ver­senyt. Eddig novellát, regényt, drámát írtál. Ez az első meseregényed. Kitérőnek neveznéd ezt, vagy úgy rákaptál az ízére, hogy lesz folytatás? – Lesz, már dol­go­zom raj­ta, és azt kívánom ma­gam­nak, bárcsak a „felnőtt” köny­ve­i­met is ilyen könnyedén tudnám megírni. 2016-ban jelent meg legutóbbi „felnőtt” könyved, a jó kritikai/olvasói visszajelzéseket kapott Alakváltók. Készülsz most valamivel? – Most nagyjátékfilm for­gatóköny­ve­ket írok, és na­gyon élve­zem. Van néhány regény­ter­vem készen, és fo­lya­ma­to­san dol­go­zom, élve­zem az ez­zel járó írói mun­ka összes szépségét és átkát.