Jeges-Varga Ferenc Szellemes szellemke   Akár hisznek benne, akár nem, a túlvilági lények létezése örök beszédtéma az élők körében. A legtöbben valószínűleg telecsinálnák a gatyájukat, ha közülük akár csak eggyel szembetalálkoznának. Mert az emberek az ismeretlentől legalább annyira tartanak, mint amennyire kíváncsivá is teszi őket. Talán e szorongás oldása miatt van, hogy az emberi ruhát levetett szellemeket a gyerekeknek szóló történetekben általában kerek fejű, mosolygós, huncut kis fátyolfiguraként ábrázolják.   Otfried Preußler mesekönyvében szintén efféle ártalmatlan jelenésként mutatja be főhősét, akitől nem áll távol, hogy szellem mivoltából helyzeti előnyt kovácsoljon egy kis csínytevés érdekében. Ahogy A kis szellem című kezdő mondatában is olvashatjuk, a szóban forgó kísértet ősidők óta éldegél Bagolykő várában, napközben egy súlyos, vasalt tölgyfa ládikában pihen. Csak akkor ébred fel, amikor a hegy lábánál a városház tornyának órája elüti az éjfélt. A holdas éjszakákon a kulcscsomóját csörgetve járja a termeket, kedve szerint nyitogatja fel a legravaszabb zárakat is. A világon a legjobban mégis azt szereti, amikor a vár kőcsipkéin ugrándozhat kiszögellésről kiszögellésre, és fehérebben világít, mint a porhó.   Legjobb barátja, az éjszakai bagoly hiába figyelmezteti, kerülje a világosságot, a kis szellemet csak nem hagyja nyugodni, milyen lehet a világ nappal. Kipróbál mindenféle praktikát az ébren maradásért, ám a kísértetek órájának végére rendre mély álomba merül. Ha azonban valaki annyira erősen szeretne valamit, mint ő, annak előbb vagy utóbb teljesül a kívánsága. Ilyenkor a mesékben valami véletlen, előre ki nem számítható fordulat következik. De erről legyen elég annyi, hogy a kis hős azt kívánja, bárcsak sose vágyott volna a fényre.   Preußler nem bonyolítja túl a cselekményt, főhőse szellemes rémtetteiben rejlő helyzetkomikumra alapozza története sikerét. Mert vajon ki tudja az igazságot arról, hogy háromszázhuszonöt évvel ezelőtt a rettegett svéd tábornok valójában miért is szedte a sátorfáját, miután korábban seregével megszállta a várat és az egész várost. Ahogy annak is egyszerű magyarázata, miért tűnik fel egy titokzatos fekete alak – éktelen ribilliót okozva – a város különböző pontjain. És mondja meg végre valaki, a svédek tényleg megint elfoglalták Bagolykő városát?   Bár a kis szellem kifejezetten mulatságosnak tartja, ha másokat ijesztgethet, biztosan állíthatom, egyáltalán nem vezérli gonosz szándék. Preußler a gyermeki ártatlanság és az ábrándos tudatlanság elegyéből gyúrja szerethetővé főhősét. Egy ponton pedig még a mesékből ritkán kihagyható félreértés is összezavarja az események alakulását. Abban azonban semmi meglsepő nincs, mikor kiderül, egészen egyszerű a gyógyír a kis szellem és a város bajára is. A könyv meseszép illusztrációit a Torzonborz trilógia stábjából ismerős F. J. Tripp készítette. Tarka színeivel egyszerre mutatja a kísértetlét csöndes magányát és a felbolydult város harsány tömeghisztériáját. Aprólékosan megrajzolt karikatúrái a paprikajancsis és vitézlászlós történeték folytatását sugallják (Pedig nem.). Meg mernék azért esküdni, hogy valahol a könyvben még Torzonborzot, a rablót is láttam táncolni, az arcán széles vigyorral. De még a könyv fejezeteinek szerkesztése is a rablómesére hajaz, ahogyan ezúttal is Nádori Lídia muzsikálta magyarrá Preußler bolondosan játékos mondatait.   Nem állítanám, hogy Preußler hatására mindenki feltétel nélkül elfogadná a szellemvilág lényeit, de minden fél számára elfogadható végkifejletet kreál, még mielőtt Bagolykő városának vezérkara halálra fagyna a rémülettől vagy gutaütést kapna a méregtől. Természetesen a kis szellem jóvoltából, és a helyi gyereksereg segédletével. A kis szellem végtelenül bájos mese, gonoszság vagy rosszakarat egy szikra sincs benne. Ijedezni szabad, de félni nem kell.   Tanulságul az a csekélység marad meg az olvasó számára, hogy minden élőnek és minden holtnak megvan a jól megérdemelt helye a nagyvilágban. Külön-külön. A kis szellem tehát vígan táncolhat tovább valahol a csillogó holdfényben. Forrás: olvassbele.com   Hinrafa blog   .... Így éldegél évszázadokig, hol a vármúzeumban kirándul, a szablyák és régi képek között, vagy időnként a vármúzeum lovagteremben gurigatja az ágyúgolyókat. Jó időben pedig barátjával, Uhu bácsival szórakoztatják egymást mindenféle történettel. Persze mindezt szigorúan csak éjjelente, miközben a kis szellem oldalát rendre fúrdalja a kíváncsiság, hogy milyen lehet a világ napfényben. „A kút lehetett vagy negyven méter mély, és víz volt az alján, ami fekete volt és hideg. A kis szellemnek semmi kedve nem volt megmártózni benne. Talált egy kiszögelést a kút oldalában, ami elég széles volt ahhoz, hogy rátelepedjen. Leült tehát, és belenézett a sötét víztükörbe.  Egy fekete alak nézett vissza. Fehér volt a szeme, kezében kulcscsomót tartott – egy karikán tizenhárom kulcs. Ebből jött rá a kis szellem, hogy az amit lát, az bizony nem más, mint a saját tükörképe. – Juj, hogy nézek ki! -  rémült meg.” Aztán bekövetkezik az, amire sem a város, sem a kis szellem nincs felkészülve: egy napon nem a megszokott szellemórában kel fel, hanem fényes nappal. Innentől kezdődnek a  galibák. Eleinte a kis szellem nagyon élvezi, hogy végre nappali szellem lett és láthatja a várost, a fák zöldjét, az ég kékjét, és kergetőzhet a gyerekekkel. Azonban számos megpróbáltatás után belátja, az éjszaka nyugalmát mégiscsak jobban szereti a nappal nyüzsgésénél.