Nem járt jobban akkor sem, mikor harmadnapra újból visszatért, s Horka hálájára hivatkozva, most már összekulcsolt kézzel könyörgött, hogy adják vissza apja gyűrűjét. - Szegény édesapám súlyos beteg, belehal bánatába - sírta az ifjú -, segíts rajta, szép hercegasszony, hiszen gyűrűjének köszönheted ezüstös hangodat. - Mi dolog, hogy még figyelmeztetni mersz erre? Amit atyád tett, jobbágyi kötelessége volt. A gyűrű pedig itt marad, mint a herceg mondta, kedves emléknek. Köve csak hangot gyógyít - tette hozzá gonoszul -, nem elaggott szíveket. Ezzel becsapta az ajtót. Kelén magára maradt rettentő bánatában. Kétségbeesésében nem tudta, mihez kezdjen. Könnyes szemmel, támolyogva indult a várkastély kapuja felé. Az egyik folyosónál könnyű kéz érintette meg vállát. - Mi bajod van, ifjú? Mi keseríti ennyire szívedet? - kérdezte egy lágy hang, mely mintha a mennyországból jött volna, s mikor Kelén felpillantott, azt hitte, az is onnan jött, aki előtte állt. Nemcsak a hangja, az arca is angyali volt a szőke lánynak, aki részvevő mosollyal fordult felé. Percekbe tellett, míg Helka szóra bírta az ifjút. Mikor végül elmondta a történetet, a lány gyönyörű szemei is fátyolosak lettek a könnytől. Jóságos szíve együtt szenvedett minden szenvedővel, s most, mikor újabb bizonyságát látta nővére gonoszságának, kettős fájdalma volt. - Thuz herceg ellen semmit sem tehetek - mondta remegő hangon -, s nővérem kegyetlen szívét meg sem próbálom lágyítani. De veled megyek, lovag, hogy jóvá tegyem, amit saját vérem vétett. Felkeresem atyádat, és segítek ápolni, meggyógyítani. Ettől kezdve a leány mindennap órákat töltött a remetelakban. Ott ült a beteg aggastyán ágyánál, s gondosan ápolta. A várkastély minden patikaszerét összeszedte, lehordta az öregnek. Mi gyógyította meg: a sok gyógyszer vagy a jó szó - ki tudná megmondani? Három hét sem telt bele, s máris ott üldögélt kedves helyén, a kunyhó előtti lócán. A beteg meggyógyult, de a két fiatal ez alatt a három hét alatt édes-keserves betegségbe esett. Kelén úgy beleszeretett Helkába, hogy ha nem volt mellette, sötétnek látta a napot is, s Helka sem tudott már másra gondolni, mint a daliás ifjúra. Mint a mesében szokott lenni: a két összeillő fiatal szívet cserélt, s mindörökre hűséget esküdött egymásnak. Most már csak az lenne hátra, hogy boldogan éljenek, míg meg nem halnak. De addig még sok minden történt... Helka és Kelén szerelmének titokban kellett maradnia. Hiszen Kelén szegény ember gyermeke volt, s így Horka irigysége mellett még az öreg Rohan haragjától is tartaniuk kellett a fiataloknak. Mert a hercegek még azokban a régi szép időkben sem látták szívesen, ha leányuk szegény emberhez akart férjhez menni. Akkor sem, ha történetesen a jó hercegek közé tartoztak. A gonoszságnak nincs határa, csak büntetése. Thuz herceg és Horka nem nyugodtak bele, hogy Rohan herceg vagyonának csak a fele legyen az övék. Éjjel-nappal azon tanakodtak, miként veszejthetnék el Helkát. Okos tervet kellett azonban kovácsolniuk, hogy az öreg herceg gyanút ne fogjon. Egy éjszaka felkeresték a Várhegy alatt, kis viskóban lakó, boszorkányhírben álló cigányasszonyt, s tanácsát kérték. A füstös falú kunyhóban, pislákoló tűz mellett, mint három sötét varjú, tanácskozott a három gonosz ember az aranyhajú Helka elpusztításáról. A cigányasszony terve egyszerű volt. Régen tudta ez a nyomorult vénség, hogy a Balaton közepén varázserejű halacska él. Könnyű megismerni aranyos farkáról és szivárványszínű testéről. Azt tanácsolta: másnap reggel Horka mesélje el húgának, hogy álmot látott. Tündér jelent meg előtte, s elmondta, hogy ha atyja a kis hal húsából ehetne, megjönne szeme világa. Helka majd bizonyára elmegy megszerezni a kis halat, mely azonban kedvence a Balaton tündérének. Ha valaki szemet vet rá, olyan vihart idéz a tóra, hogy abból élő ember ki nem keveredik. Helka így maga indul vesztébe, s testvérét és sógorát majd soha senki sem vádolhatja gyilkossággal. Ravasz terv volt, mely számolt a leány jó szívével, s már-már úgy látszott, hogy sikerül. Helka valóban azonnal ráállt, hogy megkeresi a szivárványszínű aranyhalat. Még aznap délelőtt elfutott kedveséhez; hogy vele is megtanácskozza a dolgot. Kelén nem gondolt rosszra, ajánlkozott, hogy elkíséri szerelmesét. Még biztatta is a lányt: menjenek mielőbb. Milyen öröm lesz, ha az öreg herceg visszanyeri szeme világát. Hálából talán még áldását is adja rájuk. Kora délután indultak a tóra, ragyogó napsütésben. Mikor azonban már jó messze voltak a parttól, Badacsony felől iszonyú fekete felhő kerekedett. Helka és Kelén nem is sejtették, mi hozta rájuk a vihart. A víz hamarosan sötétzöldre, majd feketére vált, a felhő elborította a napot, s a Bakony felől forgó porfelhők emelkedtek az égnek. Zúgott, porzott a víz, mikor a vihar első ostorcsapása végigvágott rajta, s aztán a vén Balaton olyan színjátékot rendezett, hogy a pokol ördögeinek kedvük telt volna benne. A tajtékos hullámfalak között őrült táncot járt a kis csónak. Evezni, kormányozni már régen nem lehetett. A két fiatal ott ült a dühöngő vízen tántorgó ladikban, s egymást átölelve várta a halált. Most, hogy együtt voltak, már tudták, hogy nincs segítség; szívük abban lelt vigaszt, hogy együtt vesznek el. Amikor a Balaton tündére megtudta, hogy a két szerelmes legkedvesebb halacskájáért jön, irtózatos haragra gerjedt. Már régen nem volt locsogó szavú, kedves, szerelmes szavú tündér, hanem haragvó, bosszúálló, kígyófürtös szerencsétlen lélek: mióta Thuz herceg becsapta, gyűlölte az embereket. Most is ott hangzott gyűlöletes sikoltozása a szélben, ahogy követte a csónakot. De látva a csónakban ülők halált is semmibe vevő szerelmét, a remény sugara lopózott meghajszolt szívébe. Talán nem is minden ember olyan, mint az a hitvány herceg, akit megismert egy holdas estén a tihanyi parton. Talán ezek igazán szeretik egymást, és akkor... rajta is segíthetnek. A tündér - mint a tündérek általában - alapjában véve jó volt. Meg azután olyan szép is volt ez a két fiatal a veszendő csónakban. Kár lenne elpusztítani őket. Ahogy a tündér haragja csendesedett, megérezték a hullámok is. Kicsit szelídebbek lettek, s mikor a szél már nem hallotta sikoltozását, maga is csillapodott. Mikor pedig a tündér elmosolyodott, elhúzódott a nap elől a nagy fekete felhő, s a Bakony visszaszívta hatalmas tüdejével az egész rettentő vihart. TOVÁBB>>