- Nem azért jöttem, hogy tégedet megkárosítsalak, hanem azért jöttem, hogy leányodat megkereszteljem. Mert én Tündér Erzsébet vagyok. Akkor, amikor a könyekes fűzfa alatt aludtál, mikor egy kicsit meleg szél meglebbentett, a meleg széltől fogantad a leányodat, ami az én hatalmamból származott, mert a leányod által akarlak én téged boldoggá tenni. Most már menj, és hozd ki a leányodat gyorsan, mert napfeljötte előtt nékem innen el kell mennem! Akkor a lúdpásztorasszony gyorsan béfutott a kicsi földi viskójába, megfogta a leánykáját, és kivitte Tündér Erzsébethez. Ekkor Tündér Erzsébet levett a hintajáról egy hétszínű gyönyörű fürösztőmedencét. Elévett hét kulacsot, és mindenik kulacsból töltött egy kicsit a medencébe. Akkor felmarkolt egy fél marok port az útról, és azt is beléhintette a medencébe. Aztán keresztet húzott a varázsvesszejével reá, és a kisleánykát beléfektette. Azt mondja a leánykának: - E napságtól a te neved Tündér Juliska. Bírálkodjál a természetedben. Légy büszke, viselj hét szépséget, és legyen hétféle tudományod: az első szépséged legyen a leánygyermeki bájosságod, a második szépséged a szemed ragyogása, a harmadik szépséged az arcod tündöklése, a negyedik szépséged a beszéded hatalma, az ötödik szépséged a termeted sudársága, a hatodik a szerelem szépsége, a hetedik a boldogságod szépsége. Hét ország királyfia kérjen meg tégedet, és hét ország felett hatalmad legyen. Mindezek a szépségeid a tizennyolcadik korod után váljanak hasznodra. Legyen hét tudományod: első legyen a varázslás. Úgy önmagadat, mint az állatokat tudjad elvarázsolni; második legyen a táltos fogalom; harmadik legyen a szíved érzete; hogy érezzél meg mindent; negyedik legyen, hogy tudjál parancsolni embernek és állatnak; ötödik legyen, hogy tudjál uralkodni minden boszorkány hatalmán; hatodik legyen, hogy a legnagyobb gúnár libád legyen a te táltos paripád; a hetedik tudományod legyen, hogy minden hajnalban a hajnalcsillag tavában, ami a hét szépség vize, fürödhessél. Tizennyolc éves korodban ahhoz a legényhez menj férjhez, akinek a paripája olyan táltos legyen, mint a tiéd. Azt a paripát arról fogod megismerni, hogy hétszín szőre lesz és hét lába, akárcsak a tiédnek. És csak annak adhatod oda a kezedet, a te szerelmedből. Most már viszem anyádat magammal, Isten veled és velünk is. Ekkor a leányka édesanyja már meg se tudta csókolni a leányát, mert Tündér Erzsébet bétaszította a hintajába, és reá zárta az ajtót. A leánykát kivette a medencéből, az út porába leírta a nevét, és arra könnyen feltette. A medencét bétette a hintóba, ő is felült a hintóba, és a selyemostorával egyet harsintott. Akkor a hattyúk felrepültek a levegőbe, belébolondultak a fehér felhőkbe, és amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tűntek. Egyszer felébred a leányka. Alig volt háromnapos, mégis akkora volt, mint egy hétesztendős. Vigyázkodott ő jobbra-balra, nem látott egyebet, csak egy sereg ludat. Mikor felkelt a helyéről, látja, hogy valami írás van alatta. Olvassa az írást, hát az van odaírva : "A te neved Hétszépségű Tündér Juliska. Õrizd a libákat napszálltáig, és napszálltakor, ahova megy a gúnár, te is odamégy szállásba." Õ őrizte estig a libákat. Napszálltakor a ludak sorba álltak, a gúnár ment elöl, és a ludak utána. Õ is csendesen ballagott utánok, addig, amíg elértek egy kicsi földi viskóhoz. Ott a leányka bément a viskóba, hát látja, hogy az asztal meg van terítve, és a legfinomabb ételek vannak rajta. De mivelhogy nem volt senki sem a kunyhóban, asztal mellé ült egyedül, és evett, amennyi neki kellett. A maradékot kilódigálta a libáknak. Alighogy lefeküdt aludni, megjelent álmában Tündér Erzsébet, és azt parancsolta neki : - Kicsi keresztlányom, Juliska, fogd azt a rézkígyó vesszőt, háromszor jártasd meg a fejed felett körzetben, és gondolj a táltos paripádra. Akkor menj ki az ajtóba, ott lesz előtted egy gúnár, arra húzzál a bal kezeddel egy keresztet, az vet egy kecskebukát, és lesz belőle egy hétszínű, hétlábú táltos paripa. Azután, ha valami bajod lesz, csak mondjad a lovadnak, és ő segít rajtad. Most pedig hajnalban, mikor a libák gágogni kezdenek, gyorsan menj ki, és tedd, amit parancsoltam. Mikor azt megcsináltad, ülj föl a paripa hátára, és fogontozzál jól belé, ő majd elviszen a hajnalcsillagra. Ott van egy aranyhegy. A hegy közepében egy forgó ezüsttó, és a lovaddal együtt ugorjál oda belé. Mikor a víz hetet sírült véled, akkor rántsd meg a kantárszárát, a ló kiugrik a vízből, és visszajő ide. Aztán pedig hajtsd ki a libákat a mezőre. Most már több parancsot ne várj, azt csináld minden hajnalban éjfél tizenkettőtől hajnal három óráig! Ekkor Tündér Erzsébet eltűnt előle. A leányka megijedt előbb, mert mindent csak képzeletnek hitt. De mikor meglátta, hogy a rézkígyó vessző ott van az ágyán, akkor hitte el az álmát. Akkor felkelt az ágyáról, és kezdett gondolkozni, hogy is látta az álmát? Eszébe jutott, hogy a rézvesszővel hármat kell sűrítsen a feje felett, és a gondolata akkor teljesülni fog. Ekkor a rézkígyó vesszőt vette kezébe, háromszor megforgatta feje felett, és mondta: - A keresztanyám nevében, az asztalom meg legyen terítve. Már párolgott is az asztalon a legjobb étel. Õ gyorsan evett, akkor a rézvesszővel kiment az ajtó elé, belésuhintott a levegőbe, és a libák mind odafutottak. Aztán fogta a bal kezébe a vesszőt, a gúnár fejére húzott három keresztet, evvel vetett egy kecskebukát, és lett belőle hétszín szőrű, hétlábú paripa. Akkor Juliska felszökött a hátára, megrántotta a kantárszárát, por előtte, por utána, mire a tízet kiszólta volna, már a hajnalcsillagon, az aranyhegy tetején voltak. Ott meglátta az ezüstszínű forgó tó vizét, abba beléugratott a lovával. Amikor hetet sírült a víz, megrántotta a kantárszárat, a táltos kiugrott a tóból, a másik pillanatban megint a kunyhó előtt voltak. A leány leszállt a paripáról, és bément a kunyhóba. Megint háromszor megforgatta a feje felett a vesszőt, és mondta magában: - Keresztanyám nevére, az összes libának ennivalója legyen! És a másik pillanatban volt annyi búza, zab, rozs, árpa, mindenféle szemes gabona; hogy ő vékaszámra hordhatta ki a szárnyasainak. Jól megetette a libákat, fogta a rézkígyó vesszőt a kezébe, és fütyörészve hajtotta az állatokat a mezőre. Így telt-múlt az idő addig, amíg ő tizennégy éves nem lett. Mert tizennégy esztendős korában híre futott hét ország határán, hogy ebben a mezőben egy hétszépségű leányka őrzi a libákat. Azok mindig elrepülnek előle, és parancsára mégis mindig visszajőnek. És olyan szép az a leány, hogy a napra lehet nézni, de reá nem. Ezt megtudták a királyfiúk is, akik csak hét országig ellaktak. De akik valamennyien odamentek, azok mind vakon jöttek vissza, mert a leány szépségétől elvesztették a szemök világát. Így telt-múlt az idő megint sokáig. Egyszer csak azt veszi észre, hogy egy hétszín szőrű, hétlábú paripa nyargal arrafelé egy királyfival. Az nem vakult meg a szépségétől. Egyenest odahajtott a leányhoz. Ekkor már Juliska tizennyolc éves volt. Köszönti a leányt illendőképpen. Fogadja az is, és mindjárt felismerte, ez lesz az ő vőlegénye Sokáig elbeszélgettek egymással, és a királyfiú azt mondja egyszer Juliskának: - Ne őrizd többet a libákat, gyere el az én országomba vélem, és a feleségem leszel! Tejbe', vajba' és mézbe' foglak füröszteni. De azt mondja Juliska: - Én addig nem mehetek, amíg az én kunyhómban meg nem esküszünk, és ha megesküdtünk, azután elmegyek véled. Ekkor a királyfi elbúcsúzott tőle, felszökött a lova hátára, és szélsebesen elvágtatott kelet irányába. Ennek a királyfinak a hazájában, az ő saját palotájában lakott egy söprűn járó boszorkányos asszony, akinek akkora volt a gonoszsága, hogy ő maga sem bírt véle. Mikor a királyfi hazatért, kikérdezte, hogy: - Hol jártál, királyfi? Elmondta, jártában-keltében reá talált egy libapásztorleányra, és úgy megszerette, hogy ha az a felesége nem lehet, meg fog halni. Mikor ezt megtudta a vén boszorkányos asszony, szörnyen elcsudálkozott rajta, és azt mondta a királyfinak: - Ó, királyfi, ne vesd el az eszedet, és ne add oda a szívedet egy libapásztorleánynak, mert a te király atyád és anyád reám bíztak, hogy én házasítsalak ki tégedet, mert én voltam neked születésedtől a dajkád! És én nem engedem meg, hogy egy libapásztorleányt végy feleségül. Akkor inkább ott van az én lányom. Az nagyon szeret tégedet. De a királyfi csak rázta a fejét, undorodott, ha a boszorkányos asszony leányának a nevét még csak hallotta is. Mert olyan csúnya volt az a leány, hogy nem volt kívánatos még nézni se. Mert ripacsos volt az orcája, és olyan volt a haja, mintha egy nagy borsika nőtt volna ki a fejéből, és akkora csipák voltak a szemeiben, hogy béillettek volna keresztelő gyertyáknak. A királyfi örökké gyűlölte dajkájának a leányát, mert még beszélni sem tudott jól. Mégis az az átkozott gonosz egyre csak mondta, hogy ne vegye feleségül a libapásztorlányt, mert az olyan leány ördöngös leány is lehet. A királyfi tűrte egy darabig, de egyszer kimenyen az istállóba, hogy megpucolja a lovát. Ekkor a hétlábú paripa a királyfinak a füléhez hajlott, és azt súgta neki: - Ne hallgass a dajkádra, mert ő neked károdat akarja! Inkább halj meg, mintsem az ő leányát vedd feleségül! Hanem most még azt tanácsolom neked, hogy jövő péntekig szereld fel magadot jól mindennel, és megyünk a leány után, de vigyázz, hogy a boszorkányos asszony nehogy megtudja, hová mész! Úgy is tett a királyfi, ahogy a táltos paripája mondta. Gyorsan felszerelt mindennel, és kérte a dajkájától a fehérneműt. Kérdezi a dajka: - Hová akarsz menni? Azt mondja a királyfi: - Elmenyek körútra az országomba, hogy nézzek széjjel a nagyvilágban, de lehet, nem jövök vissza vagy egy esztendeig. Azt mondja erre a dajka: - Már nálam nélkül nem mehetsz olyan messze útra. A királyfi eleget szabódott, hogy ő csak egyedül akar menni, hogy neki nem kell semmi társ, nem tudott kitérni a boszorkányos asszony elől. Kénytelen volt magával vinni a leányával együtt.   TOVÁBB>>