- No, anyám, süssön nekem pogácsát, készítsen a tarisznyámba kenyeret, szalonnát, mert én megyek a királyhz!
- Ne menj, édes fiam! Hisz úgyse tudsz te elbújni! Lásd, mennyi emberfő van már a király tornácában, a te fejed is odakerül, ha rosszul üt ki a sorod!
- Ne búsuljon édesanyám, csak készítsen élelmet a tarisznyámba!
Megsül a pogácsa, beteszik a kenyeret, szalonnát, úgy indul el a kondáslegény; megy, mendegél, hát ahogy egy kis tavacska mellett ballag, meglát ott egy csepp halacskát.
- No, édes kis halacskám! Én téged elviszlek innen, mert ez a tó hamarosan kiszárad, így hát neked mindegy! Nekem pedig még hasznomra lehetsz.
Meg is fogta a kis halat, aztán elővett egy zsíros ruhát, s abba csavargatta. Erre megint megindult, s ment, mendegélt tovább: hát ahogy így megy hegyen-völgyön keresztül, látja, hogy egy sas meg egy holló ütik-tépik egymást, hogy a tajték szakad róluk. A kondás meg akarja tudni, hogy miért van ez a nagy csetepaté, s egyenest hozzájuk indul:
- Jó napot adjon Isten! Hát mit csináltok, miért veszekszetek annyira?
- Áldom az Istened – mondja a sas –, ugyan hogyne veszekednénk! Lásd, mikor az apánk meghalt, egy csizmát hagyott ránk. Most már azon szeretnénk megosztozni, de sehogyse tudunk. Hát tedd meg te azt a szívességet, igazgasd a dolgunkat, majd megszolgáljuk még valaha.
- Jól van, én megteszem a kívánságtokat, de tudjátok-e, mit?! Te, sas koma, eredj, szállj fel erre a hegyre, te meg, holló, erre a másikra, majd ha odaértek mindketten, akkor egyet kiáltok, ti meg szálljatok ide énhozzám, amelyiktek hamarább ideér, azé lesz a csizma.
Úgy is lett. A sas felszállt az egyik hegyre, meg a holló is a másikra. Itt a kondás egyet kiált, azok meg szállnak, mint a szél egymás ellen; de biz csak a sas ért a célra hamarább, az övé is a csizma. A kondás aztán megint tovább ballagott. Ahogy ment, mendegélt, észrevett az út szélén egy hervadásnak indult, letört rózsát. Erre megáll, s azt mondja neki:
- Hej, édes rózsácskám, de meghervadtál! Ugyan elvigyelek-e innen, vagy ne vigyelek! No, de mégis elviszlek, lehet, hogy még szerencsémre leszel.
Ezzel megint elindult, a rózsát meg felszúrta a kalapja mellé. Alig ment egy hajtásnyira, egyszerre csak megszólal a rózsa:
- Hallod-e, kondás pajtás! Te most az életemet mentetted meg, de nem is felejtem el soha! Hanem ültess el engem a királykisasszony kertjének a kellős közepébe, ott öntözgess meg minden reggel, majd meglásd, milyen szép leszek, de tudom, Istenem, nem is bánod meg.
Mit tett volna mást a kondás, mint hogy bevigye a királykisasszony kertjének a közepibe, és ott ültesse el. Aztán beköszönt a királyhoz:
- Szerencsés jó napot adjon Isten, felséges uramatyám! Én bújni jöttem!
- Ejnye, bomlottál volna meg még a másvilágon, hát te még ki sem állottad a próbát, máris már atyádnak szólítasz?! No, de majd megválik, hogy bújsz el: a próba három nap, ha azt kiállod, tulajdon lányomat s fele királyságomat adom neked; különben Isten hozott, édes fiam! Tedd le a szűröd! Van itt enni-innivaló, holnap meg majd dologhoz állsz.
Bort, pecsenyét tettek eléje, s vendégeskedett, mint egy hatökrös gazda.
Hajnalban mihelyst pitymallani kezdett, avval a szóval költötte fel a király a kondást:
- No, fiam, itt az idő, bújj el, ahova tudsz!
A legény nyakába veti a szűrét, s útnak indul széles e világba. De nagy szomorúságnak adja meg magát, mert nem tudott olyan helyet kigondolni, ahol a királykisasszony meg ne látta volna. Hát mit volt mit tenni, ment, mendegélt a Tisza-parton. Mikor meg elfáradt, egy kis bokor tövébe heveredett le. Ott a víz szélén sok apró hal úszkált fel és alá, ő meg a tarisznyájából kenyérmorzsát vett elő, s azt szórta be nekik. Erre még több hal gyűlt a parthoz. Itt jutott őkelmének eszébe, hogy neki is van egy kis hala. Ki is vette egyszeribe, a tenyerére tette, s úgy merítette a víz alá, hogy alig volt egy-két szempillantásig a kis halacska a víz alatt, mindjárt felelevenedett, de bezzeg el is tűnt a kondás tenyeréről. Csak ott búslakodik, csak ott szomorkodik magában a legény, hát egyszer csak egy nagy hal emelkedik ki a vízből, volt legalábbis oly nagy, mint egy ökör. Szétnéz a nagy hal, köszönti a kondást:
- Szerencsés jó napot, kondás pajtás! Ugye, te bújni jöttél?!
- Bújni ám, hal pajtás! De mi haszna! Nem tudom, lesz-e belőle valami.
- Ne búsulj semmit, megmentetted egyszer az én életemet, most hát segítek én is a sorodon. Tudod, mit? Ülj belém, majd leviszlek a Tisza legeslegfenekére, ott talán csak nem lát meg a királylány!
Úgy is lett, a kondás beleült a halba, és úgy mentek le a Tisza fenekére, ott aztán le-
heveredett, és hosszú szárú pipára gyújtott.
Délután egy órakor, mikor már megebédeltek, szólítja a király a leányát:
- Lányom, keresd a kondást!
A királylány kiáll a tornácba, tekint a napba: nincs, tekint a fába: nincs, tekint a kőbe: nincs, tekint a vízbe: ott meglátta.
- Hej, uramatyám! Még ilyen legényre sem akadtunk, aki így elbújjék!
- Hogyhogy, lányom?
- Mert az a kondás a Tiszának kellős közepén, egy hal belső részében pipázik hosszú szárú pipából!
- Hej, a csillagát, még ilyen betyárt se láttam többet!
Ekkor a hal már kifelé vitte a kondást:
- No, pajtás, megláttak, már így haszontalan minden mesterség!
Hej, nagy szomorkodva ment haza a kondás, hogy már egy próbát megtett, aztán semmit se használt. Csak két nap már az élet. Otthon a király enni-inni adott neki.
- Fiam, már te ugyancsak derék legény vagy, azt már mégse hittem volna, hogy a Tisza közepén egy halban pipázzál hosszú szárú pipából; no de még két próba van hátra, majd meglátjuk, rendben lesz-e holnap a szénád.
Reggelre virradva megint felköltötte a király a kondást.
- No, fiam, szedd fel magad, és indulj!
Nyakába veti a kondás a szűrét, és ment, mendegélt, amerre a két szeme vitte. Szomorú volt, mint akinek a házát vitte el a víz, mert reménysége se volt a jó elbújáshoz. Hát ahogy magában epedezik, egyszer csak melléje száll egy sas.
- Ugye, kondás pajtás, te bújni akarsz?
- Bújni bizony, sas pajtás, de nem tudok sehova.
- No, ne búsulj semmit! Egyszer te is nagy jót tettél velem, mikor a csizmát nekem juttattad, most hát itt az idő, hogy megszolgáljam. Ülj a hátamra, majd elviszlek a nap másik oldalára , ott, tudom, nem lát meg.
Úgy is lett, a sas felvitte a kondást a nap másik oldalára. Ebéd után szólítja a király a leányát:
- Lányom, keresd a kondást, majd meglátjuk, elbújt-e úgy most is, mint tegnap.
A királykisasszony kiáll a tornácba, tekint a vízbe: nincs, tekint a fába: nincs, tekint a kőbe: nincs, tekint a napba: ott meglátta.
- Hajaj! Uramatyám, még ilyet soha világéletemben nem értem.
- Hogyhogy, lányom?! Mi lehet az?
- Hát, atyámuram, az a kondás ott a nap háta mögött imádkozik térden állva. Ezt sohase gondoltam volna!
- Már, lányom, csakugyan nagy mester az a mi kondásunk, ilyet a nagyapám lelke sem látott.
Ahogy a sas ezt megtudta, így szólt a kondáshoz:
- No, kondás pajtás, már meglátott a királylány, hiába minden, innen le kell mennünk, nem is tudom, hova bújsz most már, ha már itt is meglátott.
Mit volt mit tenni, lehozta a sas a napból, idelent elmegy a kondás a király elébe, ez meg csak elcsodálkozik, amint látja.
- No, fiam, ezt már csakugyan nem hittem volna! Az első bújásod is nagy volt, de hát még ez! Hajjaj… a nap háta mögött imádkozni térden állva… No, de most egyél-igyál, majd holnap megteszed a harmadik próbát. Ez lesz az utolsó, ha megteszed jól, akkor a leányom s a fele királyságom kapod, de ha nem, akkor oda az életed!
Reggelre kelve megint felkölti a király a legényt, s imígyen szól hozzá:
- Itt az idő, fiam: már csak ez az egy nap van hátra, menj Isten hírével!
Hej, lelkem, nagy szomorkodva kullogott a kondás a királykisasszony kertjébe. Hát ahogy ott sétálgat a gyönyörűbbnél gyönyörűbb virágok közt, egyszer megszólal az a rózsa, amely az egész kertben a legszebb volt:
- Szerencsés jó reggelt adjon Isten, kondás pajtás! Ugye, bújni jöttél?
- Adjon Isten, rózsa pajtás! Biz abban a szándékban volnék én, de nem tudom, lesz-e belőle valami. Már elbújtam kétszer; először a Tisza fenekére, másodszor meg a nap háta mögé, de most már nem tudom, hova leszek?...
- Ne búslakodjál, pajtás! Jót tettél te is velem, hát nem veszem azt neked hiába. Tedd, amit mondok! Ülj belém mindjárt, a királykisasszony délig templomba fog menni, s neki mindig virágot szoktak szedni a kebelére. Majd ha a szobalányok eljönnek, engem törnek le, s engem tűznek a királykisasszony kebelére: ne félj, nézhet akkor!
Úgyis lett az egész; amint a királykisasszony felkel, szólítja a szobalányokat:
- Lányok! Virágot hozzatok nekem, de a legszebbiket válogassátok ki!
Kiszaladtak a szobalányok, hát csak elcsodálkoztak, amint a rózsát látták, nem is állhatták meg szó nélkül, beszaladtak a kisasszonyhoz:
- Felséges királykisasszony! Még sose volt olyan szép virág a kertben, mint aminő most van, egy rózsa.
- No, az kell nekem! Tegyétek be a bokrétám közepibe, azzal fogok menni a templomba.
Úgy is lett, bevitték a rózsát, a királykisasszony el is ment a templomba, a rózsa meg ott volt a kebelén. Ebéd után a király szólítja a leányát:
- Lányom, vigyázd a kondást!
A királykisasszony kiáll a tornácba, tekint a napba: nincs, tekint a vízbe: nincs, tekint a kőbe: nincs, tekint a fába: nincs. Ekkor, lelkem, könnybe lábad a királykisasszony szeme:
- Jaj, atyám, sehol se látom a kondást!
- Nem lehet az, lányom, csak nézd meg jobban!
Megint tekint a napba: nincs, tekint a vízbe: nincs, tekint a kőbe: nincs, tekint a fába: nincs.
- Jajjaj! Atyám, hova legyek, sehol se látom, akárhogy nézem is!
- No, csak nézd, lányom!
- Hiába, atyám! Már a vérkönny is csurog a szememből, mégse láom.
De, lelkem, a kondás se volt rest, kiugrik a királykisasszony kebeléről a rózsából, s nagy hirtelen megölelte, megcsókolta:
- No, szívem, szép szerelmem! Te az enyim, én a tied!
- Hű, lélekadta kondása! – mondta az öreg király. – Megnyerted leányom s fele királyságom!
Ezzel nagy lagzit csaptak, táncoltak kivilágos virradatig, s most is élnek, ha meg nem haltak.
|