– Na, neked is lesz mit hallgatnod ma este – vigyorgott Zsombi, és a piros kézlenyomatra mutatott Dani nadrágja szárán. – Ja – mondta különösebb érdeklődés nélkül Dani. Megpróbálta kidörgölni a koszt, de csak annyit ért el vele, hogy az ujjlenyomatok egy nagy összefüggő pacává maszatolódtak. Legyintett. Jobb, ha nem is nyúl hozzá. Közben megszólalt a csengő, és ahogy lenni szokott, az iskolaudvar végéből felhangzott Gabi néni hangja. – Napközisek, sorakozó! Zsombi a hóna alá csapta a labdát. – Én lépek – mondta. – Biztos nem jöhetsz? Dani összeszorította a száját. Elege volt abból, hogy neki benn kell maradnia a napköziben, és abból meg még inkább elege, hogy ezt minden egyes nap el kell mondania Zsombinak. – Anya jön értem – morogta. Zsombi ugyanúgy, mint máskor, csalódott képet vágott. Vagy csak Dani látta úgy. És ugyanúgy, mint máskor, rettenetesen cikinek érezte az egész helyzetet. – Na csá! – fordított hátat, és futólépésben indult az osztály felé. Hallotta még, ahogy Zsombi a labdát pattogtatva megy a buszmegálló irányába. A napközi hátralevő része maga volt a dögunalom. És nem azért, mert meg kellett írni a házi feladatot. A leckével tulajdonképpen mindenki hamar elkészült, akinek könnyen ment, az azért, akinek meg nehezen, az úgysem csinálta meg. Dani unatkozott. Ahogy teltek a percek, egyre jobban. Ezt meg is mondta anyának, amikor végre megérkezett érte. – Mikor mehetek haza egyedül? – szegezte anyának a kérdést újra, amikor végre megérkezett érte. – Majd ha nagyobb leszel – felelte anya ugyanúgy, mint máskor. Dani sóhajtott. Az egész beszélgetés kezdett olyan lenni, mint egy ezerszer lejátszott végtelenített felvétel. – Már nagyobb vagyok – mondta ő is, amit mondani szokott. – Majd ha még nagyobb leszel – válaszolta anya türelmetlenül. Ő is unta a nyaggatást, ez egyértelmű volt, de az is egyértelmű volt, hogy nem fog mást mondani. Illetve mást mondott, de nem ezzel kapcsolatban. – Mi az a nadrágodon? – kérdezte rémülten. – Ribizli – vont vállat Dani. Már egészen elfeledkezett az egészről. Anya egy pillanatra megkönnyebbülni látszott. Egy teljes vérfürdő pergett le a szeme előtt, Dani biztos volt benne. Anya képes a legapróbb dolgokból rémtörténeteket kreálni. Ez akár vicces is lehetett volna, ha nem lett volna idegesítő, és ha nem az ő életét nehezítette volna meg. – Ugye megmostad evés előtt? – váltott át anya egy másodperc alatt a vérfürdőről a gyomorfertőzésre. Dani sóhajtott. Igaza volt Zsombinak, egész este a kioktatást fogja hallgatni. De nem az összekoszolt nadrág miatt, pedig az talán jobb lenne, vagy legalábbis elviselhetőbb. Talán. A kiselőadás a mosatlan gyümölcs ártalmairól egészen hazáig tartott, és csak azért maradt abba, hogy anya a házi feladat után érdeklődjék. – Kész – morogta Dani. De ahogy lenni szokott, ez nem volt elég. Anya leült az íróasztalhoz, és hosszan, alaposan átnézte a leckét. Hibátlan volt, mint mindig, vagy legalábbis majdnem mindig. Anyának végre be kellene látnia, hogy tök felesleges az idő meg az energia, amit az állandó ellenőrzésbe fektet, és ha erre magától nem jön rá, majd Dani felhívja a figyelmét. – A szülőknek az a feladatuk, hogy törődjenek a gyerekükkel – válaszolta anya megbántva. Apa éppen akkor lépett be az ajtón. Dani tudta, hogy abszolút felesleges újra szóba hoznia az egészet, de azért támogatásért kereste apa tekintetét. Anya is ugyanúgy. És persze anya kapta meg. – A legfontosabb, hogy egészséges legyél. Na meg hogy jól tanulj – jelentette ki apa, és nagyot fújtatva oldotta meg a nyakkendőjét. Ezzel a beszélgetés le volt zárva. Anya vacsorát készített, apa leült a laptopjához, és ment a délután a maga útján. Dani nem is értette, miért remélt mást. Ezt el is panaszolta Zsombinak, amikor elérte cseten. – Nálunk is ugyanez – pötyögte be Zsombi. Dani küldött egy szmájlit. Ha nem is hitte teljesen, hogy Zsombi családja ugyanolyan idegesítő, mint az övé, azért jó érzés volt, hogy megoszthatja a gondolatait valakivel. Zsombival egy rugóra járt az agyuk. Annyira, hogy a tanárok néha bele is zavarodtak, hogy melyik melyikük. Pedig Zsombi magas volt és világosbarna hajú, Dani alacsonyabb és fekete, valahogy mégis össze lehetett keverni őket. Néha Danival is megesett, hogy nem tudta eldönteni, ez vagy az a gondolat tőle ered-e vagy Zsombitól, és biztos volt benne, hogy Zsombi is ugyanígy van ezzel. – Nem megyünk el még egyet focizni? – vetette fel. Erre válaszként jött egy újabb szmájli, és egy pillanatra rá a legörbülő száj. – Nem érek rá, hittanra megyek – írta Zsombi. Dani csalódottan jelentkezett ki a csetből. Nem alakult túl jól ez a délután. Vacsoráig gépezett. Szerencsére voltak páran online az osztályból. Flórával például egész tuti kis várrendszert építettek Minecraftban. Flóra jó volt ebben. És Dani sem volt rossz. Vacsorára túrós tészta volt, úgy, ahogy anya szokta készíteni, tejföllel és sok-sok cukorral. Mostanában barna cukorral, mert úgy egészségesebb. Ettől eltekintve ugyanolyan túrós tészta volt, mint amilyet Dani kiskorától megszokott. Nem volt oda érte, de azért megjárta. – A suliban tepertővel adják – mondta teli szájjal. Anya meg apa egymásra néztek, és kibukott belőlük a nevetés. Szavak nélkül is tökéletesen értették egymást, ez világos volt Daninak, de arról fogalma sem volt, neki is értenie kellene-e őket. Vett még egy adag túrós tésztát, és várta, hogy anya vagy apa elmagyarázza, mi a helyzet. Vagy legalább abbahagyják a nevetést. Aztán csak megvonta a vállát, és megette a következő adag túrós tésztát is. Lehet, hogy emiatt aludt rosszul az éjszaka. A bőséges vacsora megfekszi a gyomrot, azt mondják legalábbis. Vagy az esti filmben volt mégis túl félelmetes az a jelenet. Valami kalandfilm volt, amire apa átkapcsolt, ő meg odaült mellé – a sztorit nem igazán értette, de a látvány odaszögezte a képernyő elé. Anya meg túl későn vette észre, hogy mit néz. Elküldte a tévé elől, és Dani fogmosás közben elkapott egy vitafoszlányt anya és apa között a történtekről. Ebben sem volt semmi új. Apa azt hajtogatta, nem baj, ha harcot lát, legalább nem válik puhánynyá, anya meg egyre ingerültebben mondta a magáét, hogy meg kell óvni a gyereket még az erőszak látványától is. Dani az ágyban két forgolódás közt arra gondolt, majd rákérdez az osztályban, ki látta végig a filmet; valahogy Zsombival meg a többi sráccal könnyebb a helyükre tenni a dolgokat. 11. fejezet Először a szóbeszéd érkezett meg, miszerint összegyűjtik és elviszik a zsidókat. De szinte a szóbeszéddel együtt a csendőrök is megjelentek. Végigjárták a házakat, és kitereltek mindenkit, aki sárga csillagot viselt. Kovács doktort, aki kigyógyított a szamárköhögésből. Kleinéket, akiké a rőfösbolt volt a sarkon. Földvári nénit, akinek a bolhás kutyája egyszer megharapott. Meg persze Endrééket is. – Miért? – kérdezte Zsombi. Felhúzott szemöldökkel, értetlenül nézett a papára. Dani lesütötte a szemét. Megrettent attól, hogy ő tudja a választ, de azért egy kicsit még remélte, hogy nem az, amire gondol. A bácsi nem válaszolt. Talán nem hallotta a kérdést. Talán nem tudta, mit felelhet erre. Aztán folytatta tovább. – Anni néni csendben álldogált a kapu előtt, csak a tekintete cikázott ide-oda. Aliz dacos volt. Endre fölényesen mosolygott, mint amikor csínyt követ el, és tisztában van vele, hogy nem úszhatja meg a büntetést. Én meg az ablakból figyeltem, mi történik, anyámmal és apámmal együtt. – Mindenki nézte? – kérdezte Zsombi. – Mindenki – felelte az öreg. – Laci meg Misi is a szüleikkel. Pisti. Ő közvetlen közelről, mert az apját követte. Üveges bácsi pedig nem olyan régen csendőrnek állt. Pisti büszke volt rá, milyen felelősségteljes pozícióba került az apja. Meg is értettem, miért. Jól nézett ki a csendőregyenruha. – Király – csóválta a fejét Zsombi. – Az a fontos, hogy menő legyen a cucc. Az nem érdekelt titeket, hogy mit csinálnak abban az egyenruhában? A bácsi megint hallgatott. Aztán ugyanúgy, mint az előbb, folytatta mégis. – Endrééket kiterelték a házból. Felemelt kézzel kellett beállniuk a sorba, a többiek közé. A csendőrkapitány vezényelt, hogy indulás. Akkor jutott nekem is eszembe, vajon hol lehet Lini, amikor a Pisti apukája figyelmeztette a parancsnokot, hogy kellene lennie itt még egy kislánynak. „Nincs több gyerekem” – állította Anni néni, és elismételte még többször. „Nincs. Nincs. Nincs.” A csendőrparancsnok vállat vont. Nem volt kedve foglalkozni a dologgal. Pisti apját viszont majd szétvetette a düh. Elismerést remélt a buzgalmáért, nem akart a helyzetből vesztesen kikerülni. „Ugye hogy van itt még egy kölyök?” – nézett rá Pistire megerősítést várva. Pisti kényszeredetten bólintott. A parancsnok szemmel láthatóan mérges volt a közjáték miatt. Legszívesebben hazament volna már, le szerette volna tudni az egész munkát. Megvető pillantást vetett Üveges bácsira, és beküldte az embereit a házba Lini után. – Lini meg, gondolom, jó volt a bújócskázásban – jegyezte meg Dani. – Ezek a kiskölykök általában jók benne. – Hát Lini éppen nem volt jó – válaszolta a papa. – Egy percig sem tudott csendben maradni. Biztos is voltam benne, hogy nincs a házban, mert akkor zengett volna az egész környék a hangjától. – És tényleg nem volt a házban? – kérdezte Zsombi. – De ott volt – felelte az öreg. – Végül megtalálták. Danin végigfutott a borzongás. Ő sohasem élvezte a bújócskázást igazán. Mindig hamar felfedezték. De ez még mindig jobb volt, mint egy hang nélkül kuksolni, és azt lesni, hogy mikor bukkannak rá. Vajon ez a kislány mit érezhetett? Azt hitte, játék? Vagy tisztában volt vele, hogy nem az? – Lini még akkor is csendben volt, amikor kihozták a rejtekhelyéről. Összeszorított szájjal bámult maga elé. Úgy nézett ki, mint aki szégyelli magát. Mint akinek nem sikerült elvégeznie a rá bízott feladatot. Azt mondhatták neki, akkor lesznek rá büszkék, ha sikerül elbújnia, vette számba a lehetőséget Dani. De hiába igyekezett, mégis rátaláltak. Nem csoda, ha meg volt rémülve. És nem is amiatt, hogy most majd mi lesz vele. Attól félhetett, hogy kudarcot vallott, hogy csalódást okozott az anyukájának. És hogy nem kap dicséretet. Ez pedig minden érzés közül az egyik legrosszabb, nyilallt bele Daniba a felismerés. – Ilyen már velem is történt – vetette közbe Zsombi. – Amikor kicsi voltam. Dani hozzá akarta tenni, hogy vele nem csak akkor esett meg ilyesmi, amikor kicsi volt, de aztán inkább nem kezdett bele. Zsombi úgyis tudja, és ez most különben sem róluk szól. Még akkor sem, ha néha úgy érzi, mintha róluk szólna. – Aztán Lini úgy döntött, ha nem ment a bújócska, megpróbálja másképp az ellenállást. Először nyelvet öltött. De mivel ezzel nem törődött senki, beleharapott a csendőr kezébe. Zsombi a fejét ingatta. – És ez nem volt jó ötlet – jegyezte meg halkan. Dani nem volt biztos benne, hogy Zsombinak igaza van. Mert persze az embernek már bölcsődés korában azt tanítják, hogy nem nyújtunk nyelvet, nem köpködünk, nem harapunk. Egyszóval normálisan viselkedünk. Mert a világ is normálisan működik körülöttünk. De lehet-e normálisnak felfogni a helyzetet, ha egy kisgyerekkel felfegyverzett emberek játszanak bújócskát, miközben a családja feltartott kézzel áll az utca közepén? Ilyenkor akár egy harapással is kifejezhetjük a véleményünket az egésszel kapcsolatban. Hogy ez így nincs rendben. Oké, talán tényleg nem a legjobb ötlet belemélyeszteni a fogunkat egy egyenruhás felnőttbe, de legalább bátor dolog. Vagány volt a kislány. Bár azt előre tudni lehetett, hogy jó nem sülhet ki ebből az egészből. – A csendőr szitkozódva rázogatta az ujjait, aztán megragadta Linit és arrébb hajította. Endre ekkor ugrott ki a sorból, és ment neki ököllel a csendőröknek. Azt ordította, hogy Lini az ő testvére, és csak neki van joga rugdosni és ráncigálni. A csendőrnek erre már végképp elfogyott a türelme. A puskatussal vágott bele Endre arcába, aki elterült a földön. – És…? – kérdezte fojtott hangon Zsombi. – Aztán anyám elrángatott az ablak mellől. Azt mondta, ne nézzem tovább. – És…? – erősködött Zsombi. – Anyám utasított, hogy terítsem meg az asztalt. Itt az ideje, hogy megvacsorázzunk. Olyan nagy zajjal vette elő a tányérokat meg az evőeszközöket, hogy már be sem hallatszottak a kinti hangok. Fogalmam sem volt, mi történik a házunk előtt. – És…? – kérdezte Zsombi még halkabban, ugyanakkor még erőteljesebben. – És elfogyott a só. Anyám azt mondta, hozzak a kamrából. Akkor mentem ki mégis a ház elé, hogy körbenézzek. Dani magán érezte Zsombi tekintetét. Zsombi nem akart újra kérdezni, azt várta tőle, hogy ő kérdezzen. Ő meg nem volt biztos benne, hogy tényleg hallani akarja. – A suliban mindig sótlan a leves – dörmögte, és rettenetesen utálta magát, amiért erre terelte a szót. Főleg amikor a tekintete találkozott Zsombiéval. Zsombi grimaszában értetlenség volt, és talán-talán bujkált benne némi megvetés is. Dani máskor felháborodott volna, és számon kérte volna Zsombin, hogy miért néz rá így. Most viszont csak elkapta a tekintetét, és maga sem tudta, mi lenne jobb – ha elmagyarázhatná Zsombinak, mitől rettent meg ennyire, vagy ha sosem derülne ki. A bácsi nem vett tudomást a megjegyzésről. Folytatta tovább. – Már csend volt az utcán, mire kiértem. Elindult a menet. Endre hátrafordult még, amikor meghallotta a lépteimet. Vérzett a feje. Tudjátok, mit éreztem? Semmit. Nem éreztem semmit. Olyan természetesnek tűnt, mint amikor focimeccs közben sérül meg az ember. – Pedig azért vérzett, mert megverték – mondta halkan Dani. – Igen – felelte az öreg. – És akkor láttam utoljára. Igaz Dóra Zsombi az asztalra könyökölt, és érdeklődve nézett a bácsira. Várta a folytatást. Daninak meg az jutott eszébe, ő is így ült múltkor a tévé előtt, amikor apa megmutatta neki a kedvenc gyerekkori indiántörténetét. Először baromira nem volt kedve az egészhez. Azt mondta, nem érdeklik ezek a régi hülyeségek, és szívesebben keresne inkább valami szórakozást a neten. De apa annyira erősködött, hogy belefáradt az ellenkezésbe, és mégis elkezdte nézni az indiános filmet. És aztán tetszett neki. Tök izgalmas volt. A végén még meg is mondta apának, hogy mutasson majd hasonló filmeket. Zsombit is mintha ugyanígy szívta volna magába a papa története. Izgalmas volt a sztori, ugyanolyan izgalmas, mint bármelyik régi kalandregény. Dani viszont azt érezte, nem tudja leküzdeni a remegést ott belül. Az pedig még rosszabb érzés volt, hogy egyedül kell megbirkóznia mindezzel. Ezért is lehetett, hogy Dani mégis kimondta, amit pedig nem akart kimondani: – Haláltáborba vitték őket.   És Zsombi erre olyan felháborodással meredt rá, mintha szánt szándékkal tett volna tönkre egy izgalmas történetet.