– Ne vedd fel az arany tollat, mert keservesen megbánod! Elgondolkodott az íjász: felvegye? ne vegye? Ha felveszi, s a cárnak elviszi, bizony bőséges jutalmat kap érte, s kinek ne volna kedves a cár kegye? Nem hallgatott hát a lóra: felvette a Tűzmadár tollát, hogy a cárnak ajándékul elvigye. – Köszönöm! – mondta a cár. – Nos, ha egyszer már megszerezted a Tűzmadár tollát, hát hozd el nekem az egész madarat is! Ha pedig azt el nem hozod, bizony mondom, a fejed keserüli! (Szép a képi játék az előző rajzzal, a fénylő tollat felcserélő fénylő karddal.)   Keserű könnyek közepette ment az íjász táltos lovához. – Ugyan mért sírsz, édes gazdám? – kérdezte a ló. – A cár azt parancsolta, hozzam el neki a Tűzmadarat. – Ugye mondtam neked, ne vedd fel az arany tollat, mert keservesen megbánod! No de most már egyet se búsulj, ne lógasd a fejed: nem ez a nehézség, hanem ami előttünk áll! Eredj a cárhoz, s kérd meg őt, hogy holnap hajnalra száz zsáknyi válogatott búza legyen széthintve a kerek mezőn. A cár megparancsolta, hogy szórjanak szét száz zsák válogatott búzát a kerek mezőn. Másnap hajnalban pedig a derék íjász is kiment a mezőre, lovát kicsapta szabadon legelni, maga pedig elrejtőzött egy fa mögé. Egyszerre csak felzúgott az erdő, felkavarodtak a tenger hullámai: a Tűzmadár megjelent az égen. Leszállt a kerek mezőre, s elkezdte felcsipegetni a válogatott búzát. A táltos ló mögéje került, rálépett a szárnyára, s patájával szilárdan a földhöz szögezte. A derék íjász előugrott a fa mögül, odafutott, jó erősen megkötözte a Tűzmadarat, s azzal felült a lovára, s az udvarba vágtatott vele. (A nyulak mint a Tesz-vesz város mellékszereplői, voltaképpen az álmélkodó olvasók alteregói.) Átadta a cárnak a Tűzmadarat. A cár, amint meglátta, igen megörvendett, megköszönte az íjásznak szolgálatát, egy ranggal feljebb emelte őt, s tüstént újabb feladatot adott neki: – Ha képes voltál elhozni a Tűzmadarat, hát hozzál nekem feleséget is. Hetedhét országon túl, a világ legvégén, ahol a vörös nap felkél a világra, ott lakik Vaszilisza hercegnő – ő kell nekem! Ha elhozod, arannyal-ezüsttel jutalmazlak. Ha pedig nem, a fejed keserüli! Keserű könnyek közepette ment az íjász táltos lovához. – Ugyan, mért sírsz, édes gazdám? – kérdezte a ló. – A cár azt parancsolta, hozzam el neki Vaszilisza hercegnőt. – Egyet se búsulj, ne lógasd a fejed: nem ez a nehézség, hanem ami előttünk áll! Eredj a cárhoz, kérj tőle egy sátrat arany kupolával, s minden étel-itallal az útra. A cár el is látta az íjászt minden étel-itallal, arany kupolás sátorral az útra. A derék íjász pedig felült táltos lovára, s elindult hetedhét országon túlra. Ment, mendegélt, míg csak el nem jutott a világ végére, ahol a vörös nap a kék tengerből felkél. S látja ám, hogy ezüst csónakban ott evez a tengeren Vaszilisza hercegnő arany evezővel. Kicsapta a derék íjász a lovat, hadd sétáljon a zöld mezőn, legeljen a friss füvön, maga pedig felállította az arany kupolás sátrat, feltálalta az enni-innivalót, s beült a sátorba, ott várta Vaszilisza hercegnőt. Amint Vaszilisza hercegnő meglátta az arany kupolát, a partra evezett, kilépett a csónakból, s nagy csodálkozással szemlélte a sátrat. – Adjon Isten, Vaszilisza hercegnő! – szólt az íjász. – Tiszteld meg szerény asztalomat, egyél kenyeremből-sómból, igyál tengerentúli boromból! Vaszilisza hercegnő belépett a sátorba. Enni-inni, vigadozni kezdtek. Amint a hercegnő egy pohár tengerentúli bort ivott, mindjárt a fejébe szállt, s álomba szenderült. A derék íjász előszólította táltos lovát, s az egy szempillantás alatt ott termett. Mindjárt lebontotta az íjász az arany kupolás sátrat, felült a táltos lóra, ölébe vette az alvó Vaszilisza hercegnőt, s útnak eredt, de olyan gyorsan ám, ahogy a nyíl száll az íjról. (A sziklákon ülő félig nő félig madár lények a szirinek és alkonosztok, amelyek a görög és perzsa mitológiából kerültek át az orosz népi irodalomba és lubokokra.) Mihelyst az udvarba elért, a cár Vaszilisza hercegnő láttán igen megörvendett, megköszönte az íjásznak hűséges szolgálatát, nagy jutalmat adott neki, s még egy ranggal feljebb emelte őt. Ahogy Vaszilisza hercegnő felébredt, s megtudta, milyen messze került a kék tengertől, sírni-ríni kezdett, egész arca elváltozott, de a cár nem tágított szándékától – minden hiába. Amikor pedig a cár feleségül kérte őt, azt válaszolta: – Az, aki engem ide hozott, menjen el a kék tengerhez. A tenger közepén van egy nagy kő, s a kő alatt van az én menyegzős köntösöm – anélkül én férjhez nem megyek! A cár tüstént hívatta a derék íjászt: – Siess azonnal a világ végére, ahol a vörös nap felkél! Ott, a kék tengerben van egy nagy kő, s a kő alatt elrejtve Vaszilisza hercegnő menyegzős köntöse. Hozd el ezt a köntöst énnekem, hiszen eljött az esküvő ideje! Ha elhozod, minden eddiginél jobban megjutalmazlak. Ha pedig nem, a fejed keserüli! Keserű könnyek közepette ment az íjász táltos lovához. „Nos hát”, gondolta, „ezúttal nem kerülöm el a halált”. – Ugyan, mért sírsz, édes gazdám? – kérdezte a ló. – A cár azt parancsolta, hozzam el a tenger fenekéről Vaszilisza hercegnő menyegzős köntösét. – Ugye mondtam neked, ne vedd fel az arany tollat, mert keservesen megbánod! De most már egyet se búsulj, ne lógasd a fejed: nem ez a nehézség, hanem ami előttünk áll! Ülj fel rám, elmegyünk a kék tengerhez. Ment, mendegélt az íjász, s el is jutott a világ végére, megállt a kék tenger partján. Ott a táltos ló észrevette, hogy egy nagy rák kúszik végig a parton, s tüstént rá is lépett a nyakára súlyos patájával. Könyörgőre fogta a rák: – Ne bánts engem, kíméld meg az életem. Megteszek bármit, amit csak akarsz. Azt felelte neki a ló: – A kék tenger közepén van egy nagy kő, a kő alatt van elrejtve Vaszilisza hercegnő menyegzős köntöse. Hozd el nekem azt! Nagyot rikoltott a rák, messze elhangzott a kék tengeren. Mindjárt felkavarodott a tenger vize, s mindenfelől kisebb-nagyobb rákok bukkantak elő teméntelen sokaságban. A vén rák parancsokat osztogatott nekik, azok engedelmesen visszabújtak a víz alá, s egy óra nem telt belé, előhozták a tenger fenekéről, a nagy kő alól Vaszilisza hercegnő menyegzős köntösét. A derék íjász a cárhoz sietett a hercegnői köntössel, hanem Vaszilisza hercegnő ismét megmakacsolta magát. – Nem megyek hozzád – mondta a cárnak –, amíg meg nem parancsolod, hogy ez az íjász fürödjék meg lobogó forró vízben. A cár megparancsolta, hogy fűtsék fel a nagy üstöt, forraljanak benne lobogó vizet, s abba dobják bele az íjászt. Egy szempillantás nem sok, annyi se kellett, s már lángolt a tűz, lobogott a víz. Hozták elő a szerencsétlen íjászt. „No, ez már aztán csakugyan a vég”, gondolta. „Jaj, miért is vettem fel a tűzmadár tollát? Miért nem hallgattam a lovamra?” Ahogy eszébe jutott a lova, azt mondta a cárnak: – Felséges uram-királyom! Engedd meg, hogy halálom előtt elbúcsúzzak a lovamtól! – Hát legyen. Eredj, búcsúzkodjál. Keserű könnyek közepette ment az íjász táltos lovához. – Ugyan mért sírsz, édes gazdám? – kérdezte a ló. – Hát mert a cár azt parancsolta, fürödjek meg lobogó forró vízben. – Egyet se búsulj, ne sírj, megélsz! – mondta a ló. (Olejnyikov meséje itt már saját fonalát szövi: – No ez aztán már nem csak fél baj, ez már a baj maga! De megteszek én mindent, ami táltos erőmtől telik, s nagyon is lehet, hogy Vaszilisza hercegnő is besegít nekem. Ne félj – remélj! Szép, ahogy a végtelen kelta-angolszász fonat, amely az előző képeken a táltos ló bűvös erejét jelezte, most nagy erővel sugárzik át az üstbe lépő íjászra is.) Amint az íjász az istállóból kilépett, a markos szolgák azonnal megragadták, s bele az üstbe! Egyszer-kétszer elmerült benne, de aztán kiugrott – s olyan szép lett, hogy lehetetlenség azt mesében elmondani, tollal leírni. A cár, látván, milyen daliás legény lett az íjászból, maga is meg akart fürödni. Beugrott hát a lobogó forró vízbe, s abban a minutában meg is főtt. (Olejnyikov hozzáteszi: Hiszen sem a táltos ló, sem Vaszilisza hercegnő nem védelmezték őt szeretetükkel.) A cárt eltemették, s a derék íjászt választották meg a helyébe. Feleségül vette Vaszilisza hercegnőt, s hosszú éveken át éltek szeretetben és boldogságban. (Olejnyikov a mese címadójáról sem feledkezik meg: „S olyan nagy boldogságban éltek együtt, hogy a Tűzmadár sosem kívánkozott elrepüni a kertjükből.”)   Forrás: wangfolyo.blogspot.com