- Köd? - kérdezte tizenhárom éves fia, Frigyes, hosszan elnyújtva a szót. - El ne tévedj iskolába menet - mondta Gierke, és nevetett. Ennyi elég is volt Frigyesnek, fent a szobában gyorsan bedugta iskolás könyveit táskájából a fiókos szekrénybe, kiszaladt a fészerbe, s "elkölcsönzött" egy kisbaltát és egy kézifűrészt. Közben jól megfontolta a dolgot: "A Gäbelsék Ferijét nem viszem magammal, az megijed Piróktól. De Schöns Alwertet és Frieda Benhint, azt igen. Hát akkor rajta!" Az embereknek van karácsonyuk, hát kell, hogy az állatoknak is legyen. Ha nekünk világít a karácsonyfa, miért ne világítana a lovaknak és a teheneknek is, akik egész évben segítőtársaink? A gyerekek a kertek alatt megülik mindenképpen karácsony előtt az állatok kiskarácsonyát, s mert ez tilos ünnep, s Beckmann tanító úrnak nem szabad róla tudnia, csak annál gyönyörűbb. Mert a púpos Beckmann tanító komisz is tud lenni, ha a tanítványai olyasmit tesznek, amit nem kéne. De apa megjegyzése a ködről biztosíték arra, hogy ma nem veszi szívére az iskolakerülést. Mert ma okvetlen iskolát kell kerülni, különben hogyan szerezhetnének karácsonyfát? Hiszen azt az állami erdőből kell elcsenni, a tenger mellől, ez már hozzátartozik kiskarácsony ünnepéhez. És mert az embert rajtakaphatják, és mert Pirók, az erdész harapós fickó, azért kell a köd, különben túlságosan veszélyes játék. Hogy Pirókot hogy hívják igazán, azt nem tudják a gyerekek, de ő az erdész, és rókavörös körszakálla van, azért hívják Piróknak.     Róla beszélgettek éppen, amikor - kicsit izgatottan mind a hárman - a tenger felé futottak a földeken át. Schöns Alwert hallott valami történetet egy béresről, akit Pirók fához kötözött, és addig verte a lopott karácsonyfával, míg nem maradt az ágon egyetlen fenyőtű sem. Frieda pedig biztosan tudta, hogy két kislányt egyszer egész napra bezárt a deszkapajtájába, és csak szenteste után engedte szabadon őket. Az bizonyos: nagy kalandra indulnak, és mert a köd olyan sűrű, hogy az ember az orráig se lát, hát minden még titokzatosabb. Eleinte persze könnyen megy a dolog: a faluvégi kertek mezsgyéit ismerik - ez itt Rotsprack őszibúza-földje, ez meg vályoggödör, ahol nyaranta Timm molnár itatja a jószágát. De futnak tovább, egyre messzebb, megvan hét kilométer is a tengerig, s közben nyugtalankodnak, nem tévedtek-e el mégis a ködben. És itt van ez az arconai világítótorony, úgy bőg a szirénája, hogy borsódzik a hátuk: de furcsa dolog is ez, sosem lehet tudni pontosan, honnan jön a bőgése. Néha megállnak és figyelnek. Hosszan tanácskoznak, és kézen fogva mennek tovább, Friedát középre véve. Olyan furcsán csöndes a vidék, s ha az orruk előtt bukkan is fel egy fűzfa, fönt a koronája, mint a füst. Ágai nesztelenül csöpögnek, ezer meg ezer csepp üli meg végig a gallyakat: nem, a tengert még nem hallani. Talán sima, talán nincs hullámverés, nem lehet tudni, ma szélcsönd van. Hirtelen fölugat egy kutya a közelükben, megállnak némán, s mikor tovább mennek vagy tíz lépést, beleütköznek egy pajta falába. Hogy hova kerültek, csak akkor jönnek rá, amikor kilesnek a fal sarkánál. Ez Nagel tanyája, megismerik a kerti színes üveggolyókról. Nagyon is jobbra kanyarodtak, egyenesen a világítótorony felé: oda pedig nem szabad jutniuk, ott nincs erdő, csak a meredek, kopasz krétasziklapart. Egy darabig még ott ácsorognak a ház előtt, az udvaron csörömpöl a vödör, egy béres fütyürész az istállóban: minden olyan titokzatos! Senki sem láthatja őket, s előttük a nagy ház csak olyan, mint egy árnykép. Továbbloholnak, mindig balra, mert ki kell kerülniük a régi iskolaépületet - mert az rémes volna! A régi iskolaépület már régóta nem iskola: minek is kéne ide iskola, mikor nem lakik a környéken egy lélek sem - nincs itt más, csak néhány szétszórt tanya. Az iskolaépületből nem maradt más, csak néhány földig égett fal, az is régóta omladozva, benőve, de a tövében nyáron gyönyörű orgona nyílik. Csak hát nem szedi senki. Mert kísértetes hely ez, az utolsó tanító fölgyújtotta a házat, és felkötötte magát. Gierke Frigyes nem hisze ebben, apja azt mondja: ez csak olyan szóbeszéd, aggok menhelye volt itt. És nem is égett le, hanem csak üresen állt, míg össze nem dőlt. Ezen aztán hosszan veszekedtek a gyerekek. És persze hova lyukadtak ki? A régi házhoz. A nagy veszekedés közben egyenesen nekirohantak. Kész csoda ez itt a ködben. A fiúk nem állták meg, hogy ne turkáljanak egy kicsit a romok közt: valami égett tárgyat kerestek. Frieda oldalt állt az útszélen, és csengő hangon hívogatta őket. Egészen közel, mintegy ferdén a fejük fölött bőg a torony, rossz hallani. Lassan melegszik bele, aztán dagad és dagad: azt hinné az ember, nem is lehet öblösebb a hang, de mégis tovább nő, míg össze nem szorul a szív, ki nem hagy lélegzet: "Nem szabad annyira odafigyelni..." Most már legfeljebb húsz perc az erdőig. Alwert tudja is, mit találnak ott: először egy sávnyi sudár erdei fenyőt, aztán lucfenyőt, kicsit és nagyot, egy egész vadont, éppen olyat, amilyen nekik kell: aztán jönnek a dűnék s végül a tenger. Igen, most döntik el, míg a szántáson bukdácsolnak: először a fa, vagy először a tenger? Okosabb először menni a tengerhez, mert később, mikor a fával cepekednek, Pirók mégiscsak rajtakaphatja őket, köd ide, köd oda. Ha fa nélkül látja meg őket, nem szólhat egy szót sem, még ha van is képe megkérdezni, mi van Frigyes táskájában. Szóval először a tenger, aztán a fa. Egyszer csak itt az erdő. Először azt gondolták, csak valami berekbe jutottak a szántóföld után, s már ott is voltak a fák között, és sűrűbb és sűrűbb lett az erdő. Most merre? Persze mégis hallani a tengert, nem harsog éppen, de tegnap szél volt, elég erős a hullámverés, hogy feléje iramodhassanak. És nézzétek csak, itt van az igazi fa, éppen az, amit keresnek, sudár nővésű lucfenyő, alul széles, körben egyformák az ágai, minden gallyhegye ép, és fönt a csúcsa olyan nyulánk, olyan világoszöld, az idén hajtotta. Szó sem lehet róla, hogy itt hagyják, ilyent nem találnak soha többé. Jaj, kegyetlenül kivágják, szépséges kiskarácsonyuk lesz, a legkülönb a faluban, még őrt sem állítanak közben. Miért jönne Pirók éppen ide? Az erdősáv több mint húsz kilométer. Az ágakat szépen a törzshöz kötözik, aztán megeszik a kenyerüket, aztán fölpakolják a fát, aztán futnak tovább a tengerhez. Mert a tengerhez mégiscsak el kell menni, ha már tengerparti ember az ember, még ha fa is van a vállán. Van ugyan másik tengerük is, a tanya mellett, de az csupa zátony, csupa gázló. Ez itt az igazi tenger, ide messziről jönnek a hullámok, Finnországból, Svédországból vagy akár Dániából. Igazi hullámok... Kifutnak az erdőből a parti homokdombokra. És most állnak, némán. Nem, ez már nemcsak a hullámverés, ez valami különös hang, valami fájdalmas kiáltás, véghetetlen könyörgés, ezerszavú. Mi ez? Állnak és figyelnek. - Fiúk, ezek kísértetek! - Ezek a vízbe fúltak, akiket nem temettek el! - Gyerünk gyorsan haza! És bőg a ködsziréna. Nézzétek, ezek a parányi jószágok tele boszorkánymesével, babonával: otthon még folyik a ráolvasás, a bűbájoskodás, a denevérszögezés. Mégiscsak kis emberek ők, fölszedik újra a fenyőfát, átgázolnak a dűnék homokján a panaszos kiáltás felé, míg az utolsó dombtetőre nem jutnak, és... És mit látnak, egy darabka part, egy darabka tenger. Itt a víz mellett fúj egy kis szél, a köd cafatokra szakad, fölemelkedik, megnyitja a kilátást. És látják a hullámokat, zöldesszürkén, ahogy föltorlódnak, fehér tajtékkal a külső homokpadon, s zúgva, dübörögve érik el a partszegélyt. És látják a fövenyt rönkökkel borítva, s közöttük sürögnek, közöttük kiáltoznak, közöttük billegnek seregestül... - A vadlibák! - kiáltják a gyerekek. - A vadlibák!... Csak hallottak róluk, de most látják a két szemükkel. Ezek a vadlúdseregek, amelyek a nyílt tenger fölött repülnek, s itt a parton megpihennek egy-két napig, hogy aztán továbbvonuljanak Lengyelországba, vagy ki tudja hová, apa sem tudja. Itt vannak a nagy vadmadarak, és kiáltoznak: itt a tenger és a szél és a köd, és az arconai világítótorony bőg: és itt állnak a gyerekek a frissen csórt karácsonyfával, és bámulnak és figyelnek, és magukba isszák... És hirtelen meglátnak még valamit, és megszédülve a varázslattól, mennek egyre közelebb a csodához. Oldalt, a magas sziklarönkök között, ott áll egy fa, lucfenyő, mint az övék, csak sokkal-sokkal magasabb, és tele van tűzdelve gyertyával, és a gyertyák meg-meglobbannak a könnyű szélben. - Kiskarácsony - suttogják a gyerekek. - Kiskarácsony a vadlibáknak... Egyre közelebb mennek, halkan lépnek, lábujjon - jaj, ez a csoda! - és a sziklarönkök előtt meghajolnak. Ott van előttük a fa teljes pompájában, és mellette áll egy férfi, puskával a vállán, vörös körszakáll... - Disznó kölykök! - mondja az erdész, amint meglátja hármójukat a lucfenyővel. Aztán elhallgat. És a gyerekek sem szólnak egy szót sem. Állnak és bámulnak. Kis parasztpofácskák, csupa nyári szeplő most télen is, orruk vaskos, álluk kemény, és a szemük olyan, hogy látja is, amit lát. "Végül is - gondolta az erdész -, ők is rajtakaptak engem a kiskarácsonyon. És a tiszteletes azt mondta, hogy pogány szokás. De hát mit csináljon az ember, ha a vadludak így kiáltoznak, és a köd ilyen sűrű, és a világ olyan szűk, és olyan tágas, és a karácsony itt a küszöbön?...Mit csináljon az ember? Kössön szövetséget örökös titoktartásra, és a gyerekek tudják már, hogy a félelmetes Pirók nem olyan harapós fickó, ahogy az emberek mesélik?..." Szóval itt állnak: egy férfi, két fiú és egy kislány. A gyertyák villognak a fán, és itt-ott kialszik egy-egy. A ludak kiáltoznak, és a tenger zubog és dübörög. A sziréna bőg. Itt állnak, ez afféle kibékülési ünnep, az állatokra is kiterjesztve - ez kiskarácsony. Megünnepelheti az ember, ahol akarja, a tengerparton is, és a gyerekek megünneplik majd még egyszer az apjuk istállójában. És végül is el lehet nézni a dolgot és aszerint cselekedni. A gyerekek talán még arra is képesek, lelkük rajta, hogy az állatokat fölöslegesen ne kínozzák, és egy kicsit tisztességesen bánjanak velük. Kitelik tőlük. Az egészet pedig úgy hívják, hogy kiskarácsony, és tilos ünnep, Beckmann tanító holnap majd a fejükbe veri!