Galgóczi Tamás   Meglehetősen régen volt a kezemben Findusz album, úgyhogy éppen ideje volt az ismeretség felújításának, illetve pont jókor érkezett a történet, mert amikor leültem, hogy na most akkor az utolsó rajzfoszlányt is kiélvezem, kaptam egy kellemetlen hírt, szóval jólesett az ellentételezés. Mert mondhat bárki bármit, ez a zöldnadrágos-sapkás svéd macska rendelkezik a legnagyobb varázslók által birtokolt képességgel, seperc alatt képes elbűvölni minden embert, életkortól és nemtől függetlenül. Ráadásul Nordqvist szintén nagyon tud, egyszerűen érzi, mit kell tennie a történettel, hogy az ne legyen szájbarágós, hanem egyszerű, természetes, de azért aki megkapirgálja, az találjon benne mélyebb mondanivalót is. Szokás szerint nekem legjobban a rajzok tetszettek, annak ellenére, hogy elsőre elnagyoltnak, kidolgozatlannak tűntek. Ezért aztán elővettem a korábbi albumokat és kiderült, a stílus mit sem változott, már három évvel korábban is így nézett ki Pettson és macskája. Miként a ház és közvetlen környéke is ugyanúgy pihent a nyári melegben. Ezúttal azonban árgusabb szemmel néztem a rajzokat, és számtalan, eddig észrevétlen részletet fedeztem fel. Valaki meg tudja mondani például, hogy miért teheneket ábrázoló festményekkel/fotókkal veszi körbe magát Pettson? Volt már erre utalás, és csak én nem figyeltem fel rá? Mert szemlátomást ezt a helyzet: hol egy jószág, hol kisebb csorda éli a maga kis életét a háttérben, ráadásul egy segítő kéz minden nap másik képet helyez el a házigazda ágya felett, szóval lefekvés előtt neki nem a bárányokat, hanem a teheneket kell megszámolnia. Aztán szívesen birtokolnék, vagy legalább megtekinteném élőben valamelyik olvasólámpáját, mivel olyan különlegesek és egyediek.   Amiért viszont bánkódtam, az nem más, mint a muklák csekély létszáma. Korábban bezzeg az egész házat ellepték a kis jószágok, most meg vannak oldalak, amelyeken egyáltalán nem dugják elő az ormányukat. Egyetlen szerencséjük, hogy a legszebb csendéletben ők is jelen vannak, és segítenek abban, hogy leképződjön a nevezetes Findusz hangulat. Ezen az egész oldalas képen közösen végzett ténykedés látható, aminek eredménye a jelek szerint semmi mással nem összekeverhető érzés. Pettson olvas, ölében macskája, mögöttük pedig pár arra ténfergő mukla csatlakozik a csoporthoz, és áhítattal hallgatják az öreg hangját. Igazi storyteller pillanat, még a faliképen lustálkodó marhák sem maradnak ki a jelenet nagyszerűségéből.   Miként a cím jelzi, ebben a kötetben semmi borzasztóság nem történik, csak éppen a kétlábúak és a négylábúak nem férnek meg egy fedél alatt. Ennek oka egyértelműen az egyedek különbözőségéből fakad, ami komoly fejfájást okoz az érinetteknek, mígnem Findusz a maga egyszerűségében tökéletes megoldást nem talál a problémára. Persze ezzel még nincs vége a történetnek, a gyakorlati kivitelezés időnként elkanyarodik az elméletben kijelölt ösvénytől, de a végén ismét mindenki ott van, ahol lennie kell. Rövidsége ellenére a Findusz elköltözik album jóval több időt érdemel a szöveg puszta elolvasásánál. Egyrészt mert a rajzok számos apró részletet rejtenek, ezért érdemes több alkalommal alaposan átbogarászni az oldalakat, mindig akad meglepetés. Másrészt remek alkalom beszélgetésre szülő-gyerek, gyerek-gyerek avagy felnőtt-felnőtt között (bár ez utóbbit igazából csak rajongók között tudom elképzelni), költözésről, egyedüllétről, egymás mellett élésről, viselkedési normákról, vagyis nagyjából mindenről. No és persze a tyúkokról, akik nem kapnak palacsintát, csak tapétaragasztót, vagy a muklákról, akik esőben is megőrzik különcségüket. S nem utolsó sorban azért, mert ennél jobb indok nem szükségeltetik a korábbi albumok elővételére.