Mit szerettél volna átadni a gyerekeknek? Először is azt a legalapvetőbb gondolatot, hogy a félelem nem ciki és nem szégyellnivaló. Hogy a félelem egy természetes és sokszor nagyon hasznos érzés, amit a szolgálatunkba tudunk állítani, de csak akkor, ha nem szégyelljük, nem próbáljuk elnyomni magunkban. Ez a könyv egyébként egy kicsit kikacsint a szülőkre is, hiszen nagyon sokszor eleve rosszul kezelik a gyerekek félelmeit és azt mondják nekik, hogy „nem is kell félniük, butaság félniük valamitől…“  Pedig ezzel rögtön rá is tapasztanak egy szégyenbélyeget a gyerekek félelmére, amitől biztos, hogy legközelebb, vagy el sem fogják mondani, vagy csak nagyon nehezen fognak tudni beszélni erről, és ilyenkor tud igazán aknamunkát végezni ez az érzés bennük. Ez tehát a legfőbb üzenete a Holli, a hős nek , és innen jön minden más is, például, hogy milyen kis próbatételek elé vannak állítva a gyerekek nap mint nap. Például, hogy ki kell állniuk felelni mások előtt az osztályban, hogy meg kell tanulniuk nemet mondani bizonyos helyzetekben, akkor is ha nehezen tudnak kiállni magukért, hogy merjenek nyitottnak lenni, megszólítani másokat… Ezeken túl az is egy fontos üzenete a könyvnek, hogy hogyan kezeljük a kudarcokat. Hogy nem mi magunk vagyunk a kudarc, ha valami nem sikerül, igenis lehet próbálkozni másodszorra, harmadszorra is, és tanulhatunk is a kudarcból, sőt, még a jótevőnk is lehet. Persze ahogy a Félj bátran könyvembe is, ebbe is tettem olyan légző- és izomgyakorlatokat, amelyeket könnyen megtudnak tanulni a gyerekek és akár maguk is alkalmazhatnak egy-egy szünetben, vagy amikor kihívás előtt állnak. "A félelem egy természetes és sokszor nagyon hasznos érzés, amit a szolgálatunkba tudunk állítani, de csak akkor, ha nem szégyelljük, nem próbáljuk elnyomni magunkban." Kicsoda tulajdonképpen Holli? Egy kicsit a gyerekkori önmagadról is mintáztad? Igen, van életrajzi ihletése Holli karakterének. Én is szorongó gyerek voltam, elsősorban attól féltem, hogy meg tudok-e felelni az elvárásoknak, amelyek azt hiszem, leginkább az én fejemben éltek… de egy gyereknek ezeket nagyon nehéz szétválasztania. A számonkérés alapú iskolarendszer például sokszor ma is arra fókuszál, hogy mit nem tud a gyerek, és nem igazán arra, hogy mit tud. Egy 7-8 éves gyereket kiállítanak az egész osztály elé és úgy kérik tőle számon a tananyagot. Holott nagyon sok felnőttet is rettegéssel töltene el, hogy kiálljon egy csoport elé beszélni. Egy felmérésből kiderült, hogy nagyon sok ember jobban retteg attól, hogy mások előtt beszéljen, vagy előadást tartson, mint a haláltól. A gyerekeknek pedig minden nap ezeket az érzéseket kell kezelnie. Ez is része a történetnek, amiért éreztem, hogy erről beszélnem kell. "Egy felmérésből kiderült, hogy nagyon sok ember jobban retteg attól, hogy mások előtt beszéljen, vagy előadást tartson, mint a haláltól. A gyerekeknek pedig minden nap ezeket az érzéseket kell kezelnie." Miért döntöttél úgy, hogy magad készíted el a könyv illusztrációját? Valahogy annyira élt a fejemben ez a mese, ahogy kitaláltam, hogy először csak próbát tettem, hogy testet öltsön Holli karaktere. Úgy gondoltam, hogy ez is egy fogódzkodó lehet majd az illusztrátornak, hogy én hogyan képzeltem el. Ekkor a családtagjaim biztatására elgondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha én rajzolnám meg a könyv illusztrációját, de félve vetettem fel a kiadóban, mert tudtam, hogy egy nagyfokú bizalom kell ahhoz, hogy a szoros határidők mellett rám bízzák. Jó pár rajzot elkészítettem, mielőtt belevágtam ebbe a beszélgetésbe, de szerencsére pozitívan álltak hozzá. Nagyon nagy feladat volt, de végül boldog vagyok, hogy az én belső képi világommal tudott megszületni ez a történet. Így érzem ezt a könyvet teljesnek. Milyen szerepet tölt be az életedben a rajzolás? Mindig is nagyon szerettem rajzolni és gondolkodtam azon, hogy ilyen pályára megyek. Valahogy mindig is az életem része volt és random módon vissza-visszatért hozzám. Például egyszer kitaláltam, hogy egy új műfajt hozok létre, a hírfestményt, és egy festményben festettem meg két különböző hírt egyazon napról a világ két részéről. Ezzel is érzékeltetve, hogy mekkora értékkülönbség és életszínvonalbeli szakadék tátong a világ két pontja között. De azért ez teljesen más fajta kihívás volt, mint könyvet illusztrálni. Milyenek a visszajelzések? Kaptál olvasói visszacsatolásokat a Holli, a hőssel kapcsolatban? Igen, szerencsére nagyon jó visszajelzéseket kaptam. Nagyon örültem, amiért sok szülő jelezte, hogy egymás után többször el kellett olvasniuk a Holli, a hőst a gyerekeknek. Akik sokszor rögtön meg is akarták tanulni a bátorságindulót, és lelkesen próbálgatták a légzőgyakorlatokat is. Kaptam egy nagyon kedves visszajelzést egy anyukától, aki elmesélte, hogy amikor először felolvasta a könyvet, maga sem volt biztos benne, hogy mennyi megy majd át ebből a kisfiának, de aztán az esti hajmosásnál – amivel addig mindig hiszti volt – mondta a kisfia, hogy most szeretne olyan bátor lenni, mint Holli, és szó nélkül hagyta megmosni a haját. Az anyukája rendkívüli módon örült ennek. Aztán egy nagyobb kislánytól is kaptam egy fantasztikus levelet, amiben azt írta, hogy mindig nagyon félt a versenyektől, de olvasta a könyvet, és a legutóbbi matekversenyén Mumus is ott volt vele. A segítségével eldöntötte, hogy bátor lesz, és sikerült neki először nem félnie egy versenyen. Nagyon pozitív visszacsatolás volt még, amikor az egyik könyvbemutatón odajött hozzám egy addiktológus hölgy, aki alkoholista szülők gyermekeivel foglalkozik. Elmesélte, hogy több gyereknek is odaadta, és fel is olvasta nekik a könyvemet és maga is meglepődött, hogy milyen hatással volt rájuk. Volt olyan kisgyerek, aki ezután mert életében először segítséget kérni, amikor egy kritikus helyzet kialakult az anyukájával. A hölgy elmondta, hogy szakembereknek, kollégáinak is fogja a Holli, a hőst ajánlani. Ez egy olyan hozadéka a könyvnek, amire abszolút nem számítottam és ennél nagyobb boldogság nincs is, mint hogy ilyen gyakorlati haszna is legyen egy mesének. A családi állapotod megváltoztatásakor magad mögött hagytad a kríziszónákat. Tudatos vagy ösztönös döntés volt ez a részedről? Abszolút tudatos volt. Amikor összeházasodtunk a férjemmel, beszélgettünk erről és el is kezdtem más irányba gondolkodni. Készültem az életemnek arra a szakaszára, amikor már nem fogok ilyen helyekre menni és úgy is alakítottam a dolgaimat. Tudtam, hogy ha gyerekem lesz, valószínűleg nem fog működni az, ami eddig. Hiszen száz százalékosan jelen kell lennem fejben, testben és lélekben is egy-egy ilyen forgatáson, hogy ne legyen baj, hogy jól döntsek, mindent észrevegyek… hiszen nemcsak magamat sorolom veszélybe, hanem azokat is, akikkel a terepen dolgozom. Úgyhogy ez egy tudatos döntés volt, amit utána persze követtek az ösztönök is, mert amikor megszületett a nagyobbik lányom, még adódtak ilyen lehetőségek, de akkor már éreztem is azt, amit előtte csak tudtam, hogy az egész nem ér annyit. Egyébként magamat is jobban kezdtem félteni minden helyzetben, hiszen az ember felelősségérzete és biztonságérzete is teljesen átalakul, hogyha szülő lesz. Tehát valahol ez a kettő kéz a kézben járt. De ettől nem változik meg az alapvető természetem. Még most is sokszor összeugrik a gyomrom, ha egy-egy hírt hallok Líbiából vagy a Gáza övezetből és bennem van, hogy jó lenne odamenni, de aztán rögtön rájövök, hogy egy szelete a gondolataimnak, a tudatomnak úgyis itthon maradna, úgy meg nincs értelme csinálni. "Az ember felelősségérzete és biztonságérzete is teljesen átalakul, hogyha szülő lesz." Szülőként az ember életébe teljesen új félelmek lépnek be. Lehet-e alkalmazni azokat a technikákat, amelyeket a munkád során megtanultál? Mit tanácsolsz a paramamáknak? Első amit üzennék, hogy ne szégyelljék ezt a dolgot, én is paramamaként kezdtem, minden háborús előéletem ellenére. Szerintem ez teljesen normális, hogy az embernek van egy kis törékeny kiszolgáltatott csecsemő a karjában és akkora felelősség zúdul a nyakába, amit korábban elképzelni sem tudott. Az lenne furcsa, ha ez nem járna némi parával. De a legfontosabb, hogy elkezdjük az önbizalmunkat anyaként, szülőként is építeni. Az én biztonságérzetemet is az adta meg a forgatások előtt, hogy tudtam, nem tudok mindent kontrollálni. Az pedig az egyik legijesztőbb érzés az ember életében, hogy valójában soha nem tudja száz százalékosan kontrollálnia a dolgokat… Tudtam, hogy a forgatás kiszámíthatatlan dolgokat tartogat még akkor is, ha próbálom gondosan megtervezni az egészet. Ugyanakkor arra gondoltam, hogy milyen sok nehéz helyzettel megküzdöttem már a forgatásaim során és végül is élve hazajöttem. Tehát arra gondoltam, hogy amikor adódik valami helyzet, akkor majd úgyis sikerül jól döntenem, jól reagálnom. Láttam, hogy ez a magamba vetett hit, bizalom az, amiből felépül az a fajta önhatékonyság vagy önbizalom, amiért képes leszek jól kezelni a helyzeteket, akkor is ha nem tudom előre kiszámítani, mi vár rám. "A legfontosabb, hogy elkezdjük az önbizalmunkat anyaként, szülőként is építeni." Tulajdonképpen anyaként ugyanez a helyzet. Szülőként még nehezebb elviselni, hogy nem tudjuk kontrollálni a dolgokat, de el kell fogadni ezt és arra gondolni, hogy amikor ott lesz a szituáció, képesek leszünk jól dönteni. Ez a fajta önbizalom a sikerélményekből tud jól felépülni. A sikerélményhez viszont az kell, hogy kilépjünk a komfortzónánkból, hogy benne legyünk ilyen helyzetekben. Ha próbálunk bezárkózni és minden rizikófaktort kiiktatni az életünkből, akkor sosem fog ez a fajta önbizalom felépülni. Igazából a bátran élés tudja ezt felépíteni bennünk. Tesszük a dolgunkat, cselekszünk, ahogy a szívünk diktálja és ahogy szeretnénk, és elkezdünk bízni magunkban, hogy amikor majd jönnek a kihívások, akkor jól reagálunk. "Szülőként még nehezebb elviselni, hogy nem tudjuk kontrollálni a dolgokat, de el kell fogadni ezt és arra gondolni, hogy amikor ott lesz a szituáció, képesek leszünk jól dönteni." És mi a helyzet a szülői féltéssel? Az egyik legnehezebb dolog megtanulni bízni a gyerekben, hogy ő is tudja venni az akadályokat, ügyes lesz, megold helyzeteket, nem esik le… Nyilván az egészséges határokon belül, de hagynunk kell bontogatni a szárnyaikat, hogy megtapasztalják a dolgokat és megtanuljanak bízni önmagukban. Nekem rengeteget adott, hogy a szüleim bíztak bennem, nemcsak kisgyerekként, hanem nagyobbként, tinédzserként is. Számtalan olyan helyzet volt, amitől én rendkívüli módon félteném most a lányaimat és nem tudom, hogy képes lennék-e ugyanúgy elengedni, ahogy engem elengedtek. De pontosan tudom, hogy nekem ez nagyon-nagyon hasznos volt és ebből tudott úgy felépülni a személyiségem, ami miatt hiszek magamban, meg tudok olyan dolgokat csinálni, ami számomra fontos és talán a komfortzónám határai is egy kicsit kijjebb vannak ezáltal. "Hagynunk kell bontogatni a szárnyaikat, hogy megtapasztalják a dolgokat és megtanuljanak bízni önmagukban." Ha tehát túlféltjük a gyerekeket, akkor soha nem tanulják meg, hogy nekik hol vannak a határaik, hogyan kell megküzdeniük dolgokkal. Ezt könnyű elméletben mondani, a saját bőrömön tapasztalom, hogy mennyire rendkívül nehéz a való életben ezt kivitelezni. Minden tiszteltem a szüleimé, hogy ezt végigcsinálták velem, és próbálok én is így tenni és nemcsak prédikálni. Nem egyszerű, de ez is egy tanulási folyamat. Nem biztos, hogy mindenben rögtön jól fogunk tudni reagálni, de ha már észrevettük, hogy reagálhattunk volna jobban és legközelebb törekszünk rá, már az is nagy dolog. A félelem, szorongás a háborús zónáktól távol is a mindennapjaink részei. Te mitől félsz leginkább a mindennapokban? Azt hiszem nekem is az anyai féltés, félelem a legerősebb. Kicsit pedig társadalmi szintre hozva ezt a kérdést, a legfőbb félelmem az, hogy milyen társadalomban fognak a lányaim felnőni, hogy mennyire lesz erős az idegengyűlölet, a rasszizmus, a polaritás a gondolkodásban. Nekem most napi fejtörést okoz, hogy azokat az impulzusokat, ami napjainkban érik őket, tudom-e majd ellensúlyozni. "Napi fejtörést okoz, hogy azokat az impulzusokat, ami napjainkban érik őket, tudom-e majd ellensúlyozni." Két felnőtteknek szóló könyv után, miben volt más megírni egy mesekönyvet? Nagyon más volt, hiszen most a fantáziámat kellett használni. Az elméleti része az nagyjából megvolt, hogy mit szeretnék beletenni, viszont ki kellett találni hozzá egy történetet, mesébe kellett csomagolni a gyerekeknek. Régen írtam novellákat, ezért volt némi referenciaélményem, hogy milyen klassz történeteket kitalálni, de mesét ezelőtt még nem írtam. Fejből sokszor meséltem a nagylányomnak, amikor közben találtam ki a történetet, de ez mégis egy teljesen új élmény volt. A mese kitalálása és megrajzolása is egy nagyon klassz alkotói folyamat, amit nagyon-nagyon élveztem…, sőt már a Holli folytatása is tervben van! Pont erre irányult volna a következő kérdésem. Tervezel még gyerekeknek írni a Holli után? Abszolút tervezem, a pontos témáról még nem tudok nyilatkozni, mert azok tervezés alatt vannak, de látom, hogy van igény ilyen jellegű könyvekre. Mi következik a Félj bátran után? A következő könyved is a félelemről szól majd, vagy új területek után kutatsz? Az az igazság, hogy ennek a területnek még most is annyi vetülete van, amivel nem foglalkoztam eddig és annyira érdekel a dolog, nagyon sokat utánaolvasok még most is, úgyhogy bőven lehetne a félelemről még egy ugyanolyan vastag könyvet írni, mint a Félj bátran könyvem. De nem vagyok biztos abban, hogy a következő könyvem is erre a témára épül majd. Az biztos, hogy a viselkedés mozgatórugóival kapcsolatos téma lesz. Mindig is az érdekelt a legjobban, hogy mi befolyásolja a döntéseinket bizonyos helyzetekben és szeretek ennek a mélyére ásni. Melyek voltak a kedvenc gyerekkori meséid? Az egyik nagy kedvencem a Pöttyös Panni volt. Érdekesség, hogy most lépett a nagyobbik lányom abba a korba, hogy elkezdhettem olvasni neki, és ő is imádja! Szepes Mária fantasztikus érzékenységgel, olyan gyerekközpontú gondolkodással írta meg ezt a könyvet, hogy kötelezővé tenném az óvónőknek és a tanítónőknek is. Az egész olyan, mintha Vekerdy Tamás nézeteit olvasná vissza az ember egy mesében, pedig hát már hány évtizede íródott a Pöttyös Panni! Nagyon jó játékötleteket, közös foglalkozásokat is tartalmaz, sokszor olyan érzésem van, mintha Szepes Mária egy coach könyvet írt volna egy nagyon klasszikus történetbe ágyazva. Forrás: foxbooks.hu