Legjobb, ha a gyerek kezdettől fogva önszabályozó lehet: annyit és akkor eszik, amennyit és amikor akar. Az első félévben optimális igény szerinti szoptatást/etetést lassan, fokozatosan váltja fel a családi szocializációs folyamatban az adott család (napi)rendje szerinti közös étkezés, de emellett megmarad a rugalmasság. Azaz reggeli, ebéd és vacsora idején körbeülik az asztalt, de ezeken kívül is lehet enni kérni, illetve a főétkezéseknél sem kötelező mindent megenni. Nincsenek játszmák, nincs kunyerálás, győzködés, alkudozás, és nincs manipuláció. Természetesen fontos kérdés, hogy mit eszik a gyerek. Alapszabály, hogy már a boltban eldől, hogy egészséges ételek kerülnek-e az asztalra, és az is, hogy lesz-e huzavona és édességkunyerálás. Ha a szülő készleteket halmoz fel olyan édességekből vagy éppen sós csemegékből, amelyekből nem szeretné, hogy egyen a gyerek, szinte biztosan előkészíti a talajt az evés körüli feszültségnek. Különösen akkor, ha a szóban forgó csemegéhez való hozzájutást a szülő hangulata szabályozza: ha jó a kedve, ad, ha el akarja hallgattatni a gyereket, ad, ha nincs kedve/ideje főzni, vagy bonyolultabb ételt az asztalra varázsolni, ad, ha jutalmazni akar, ad. De ha éppen úgy jön ki a lépés, akkor nem ad. Az egészséges gyerek ilyen helyzetben elkezdi keresni a határait, megpróbálja kipuhatolni, milyen (sokszor extrém) viselkedéssel juthatna a vágyott nyalánksághoz, és ezzel akár el is indulhat a folyamat valamilyen táplálkozási zavar felé. Nem akarom megkóstolni! Az egyik leggyakoribb konfliktusforrás a válogatás. Érdemes mindjárt az elején leszögezni, hogy az új ételek megkóstolásának elutasítása (ún. étel-neofóbia) bizonyos szintig normális, sőt, evoluciós szempontból életmentő is lehet. Ha egy állat bármit megkóstolna, amit csak talál maga körül, nagy eséllyel elpusztulna, hiszen táplálkozásra alkalmatlan vagy mérgező anyagokat is elfogyasztana. Az új ételféleségekkel szembeni bizalmatlanság ebből az evoluciós örökségből fakad. Azt is fontos tudnunk, hogy gyerekkorban mások az ízpreferenciák, mint felnőttkorban. Közismert, hogy az anyatej édes íze miatt az édes íz alapvetően vonzó, míg a savanyú, de legfőképp a keserű ízt inkább felnőttkorunkban kedveljük meg. Az ember egyszer csak megérik a grapefruit, a tonik vagy a kávé fogyasztására, és megszereti a kovászos uborkát vagy a száraz borokat – de ez általában a felnőtt évekre várható. Van, aki ösztönösen érzi, hogy milyen ételek ártalmasak a számára: a tejcukorérzékenyek vagy a fruktózérzékenyek a szervezetüket megterhelő anyagok fogyasztása utáni rossz közérzetet összeköthetik a számukra káros ételféleségekkel, és ösztönösen elutasítják őket. Nem ritka, hogy a gyümölcsöt vagy tejet elutasító gyerekről kiderül, hogy fruktóz- vagy tejcukor-intolerancia áll a viselkedése hátterében. Bizonyos ételek elutasításának oka lehet, hogy a fogyasztásukhoz valamilyen kellemetlen élmény kötődik, például, ha a gyerek ételmérgezést kapott valamitől, vagy nagyon megterhelő betegség során fogyasztott egy-egy ételféleséget. Komoly esetben poszttraumás táplálkozási zavar is kialakulhat. Ilyenkor mindenképp pszichoterápiára, súlyos esetben orvosi beavatkozásra van szükség, mert bizonyos tápanyagokat vagy szinte minden ételt elutasít a beteg, mondjuk, mert retteg a félrenyeléstől vagy a megfulladástól. Fontos tudni tehát, hogy a válogatósság hátterében állhat nevelési hiba, de betegség vagy trauma is kiválthatja. Aki mindig falna A másik véglet sem ritka: egyes gyerekek bármikor és látszólag bármennyit képesek enni. Az evés bizonyos esetekben örömforrás, szorongáscsökkentő, unaloműző is lehet. Általában felnőttekről gondoljuk, hogy bánatukban esznek, hogy valamilyen hiányzó érzelmet próbálnak pótolni a folyamatos vagy kontrollálatlan falatozással. Ugyanez gyerekekre is igaz lehet: az éhségérzet nélküli evés, a folyamatos csipegetés vagy az étel gyors felfalása utalhat pszichés problémára (de testi betegségre is). Depresszió, szorongás, félelem, de hormonális problémák vagy cukorbetegség is állhatnak a háttérben. Egyénre hangolva Láttuk, hogy a gyerek (és tudjuk, hogy a felnőtt) evéssel kapcsolatos magatartását sokféle tényező befolyásolja. Fontos tudni, hogy a szülők magukkal hozott mintái és félelmei meghatározók lehetnek a gyerek számára is. Aki szegénységben nőtt fel, amikor minden falatért hálásnak kellett lenni, aki háborúban nevelkedett, amikor bármely pillanatban veszélybe kerülhetnek az élelmiszerforrások, akit gyerekkorában büntettek az evéssel kapcsolatban, akinek volt anorexiás vagy bulimiás epizód az életében, annak az evéshez való viszonya már terhelt, és könnyen lehet, hogy félelmei vagy előítéletei a gyereke születésénél kerülnek ismét előtérbe. Nehéz ebből a dologból kikászálódni, és még nehezebb a következő generációnak együtt élni egy olyan helyzettel, amikor az okok már feledésbe merültek, csak a feszültség érezhető az asztalnál. A pszichológusok óva intenek mindenféle radikális eljárástól, ami a gyerek rossz evésének megszüntetését célozza. Akár tudatos, akár tudattalan, akár „csak” lelki, akár biológiai okot sejtünk a háttérben, a fegyelmezés, a büntetés, a tukmálás, a tömés nem alkalmas arra, hogy rendbehozzuk a dolgot. Az óvodai élet során persze bizonyos szabályokat be kell tartanunk, határokat kell szabnunk, és mivel a lehetőségeink korlátozottak, nem foroghat a „rossz evő” gyerek körül a világ. A probléma megoldásába érdemes bevonni a szülőt, a dietetikust, a pszichológust, a gyermekorvost, hogy együtt oldják meg a gyermeket, egyben a családot és az óvodai csoportot is érintő táplálkozási problémát. Hogyan segítsünk a gyereknek? Ne tukmáljuk az ételt a gyerekre, ne erőltessük, csak kínáljuk! Tartsunk be bizonyos szabályokat, két főétkezés között csak egészséges falatkákat (alma, répa, buláta stb.) kapjon, ha megéhezik! Beszélgessünk vele az evésről, tegyünk fel nyitott kérdéseket! Játsszunk evéssel, főzéssel kapcsolatos játékokat! Nézegessünk gyerekeknek íródott szakácskönyvet! Ha a gyermek egészségét veszélyeztető mértékű a táplálkozási probléma, jelezzük a szülők mellett a védőnőnek is! Hogyan segítsünk a szülőknek? Ha problémát látunk, vessük fel, beszélgessünk róla! Figyeljük meg, hogyan viszonyulnak a gyerekük nehézségeihez, vessük fel, hogy sokféle ok állhat a háttérben! Ha nyitottak rá, javasoljuk, hogy gyerekorvos, dietetikus, pszichológus bevonásával keressünk együtt megoldást! Biztassuk őket, hogy bízzanak a gyerekben, ne legyen a családban központi probléma az evés, ne szóljon erről az egész nap! Ha felfedezik, hogy ők maguk táplálkozási zavarral küzdenek, javasoljuk szakember felkeresését! Előfordulhat, hogy a családterápia a jó megoldás.